Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-31 / 5. szám

magukat. Mindezen változtatnunk kell, mihelyt a háború borzalmai szűnnek. A háború eredményeire támaszkodva, ezt meg is tehetjük. Kitűnt, mily erősségünk van a föld népében a háborúban, milyen a békében. Ezt honorálni s a mutatkozó érdemeket jutalmazni kell. Sohasem lesz belőle semmi, ha népünk vezetői azzal a közönbösséggel nézik küzdelmünket a mammon szolgáinak táborával, mint tették eddig. Ha nem szilárdul meg náluk az a meggyőződés, hogy itt nemcsak földeik dúsabb terméséről, híveik bővebb jövedelmeiről van szó, hanem arról is, hogy az egyszerűbb, tisztább és vallásosabb meggyőződések és életfelfogásnak biztosítsuk a túlsúlyt, majdan a győzelmet. Azok, kik ezért küzdeni nem akarnak, tétlenségükkel a túlsó tábor sikerét mozdítják elő. Ez pedig vallásunk, egyházunk igazainak aláásását jelentené. Bernát István. KÓRHÁZI TAPASZTALATOK. Nem a panaszkodás, még kevésbbé a tehetetlenség érzése az, a mi kezünkbe adja a tollat. Egyedül a kötelesség. Sebesült és beteg katonáink látogatásakor legtöbbször a beteg személyes viszonyai, családja, sebesülésének körülményei felől való kérdezősködéssel indul meg a lelkipásztor beszélgetése. Innen próbálunk azután a beteg lelki állapotára következtetni s hacsak lehetséges: áttereljük a beszélgetést a lelki életre. Van-e olvasni valója? Mik azok? Van-e bibliája? Érez-e hálát a jó Isten iránt, hogy megtartotta életét? Hálát adott-e már érette Istennek? Volna-e kedve most velünk együtt imádkozni ? Mindez természetesen ezerféleképen módosul a körülmények, az illető sebesült természete, lelkiállapota szerint. A törekvésünk azonban mindig arra irányul, hogy az „odafelvalók"-ból adjunk néki valamit. Nem nyílik meg minden szív. Nem őszinték az emberek még a betegágyon sem. Egy katona rokonom a minapában valamire felhívta a figyelmemet. Azóta ez a valami egyik legszomorúbb kórházi tapasztalatommá lett. Eddig is hallottuk már, hogy a róm. kath. egyház női szerzetrendjeinek tagjai, buzgó világi hölgyei érmeket, Mária-pénzeket, egyéb „talizmán"-okat, megszentelt kis könyvecskéket zacskókba varrva akasztottak prot. katonáink nyakába. Hamarosan elfeledtük a dolgot, mert azt hittük, hogy ebben a rendkívüli időben csak szórványosan fordulhatott elő. Azután arra gondoltunk, hogy a mi kálvinista katonáink nyakába akaszthatnak akármiféle szent talizmánt, azok ugyan még ezt is elbírják. A kik a muszkával, rácczal úgy tudtak verekedni, ne tudnának ilyesmikkel megküzdeni? Pedig nem egészen igv van a dolog. A sokféle amulettnek nagyobbik része nem is a kórházban került katonáink nyakába, hanem előbb, a hadbavonuláskor. A női szerzeteseken kívül egész sereg előkelő úrhölgy buzgólkodott a szétosztásban. Csakugyan Önmagukban véve mit árthatnának e kis csüngők? De ártott és ártani fog a hozzájuk fűzött magyarázat. Azt mondták ugyanis e hölgyek, hogy „a ki eldobja : azt nagy szerencsétlenség éri, míg a viselőjét minden bajtól, ellenség golyójától megvédi" stb . . . A babona a XX. században is babona marad. Voltak, a kik nevettek az egész histórián. Voltak, a kik azt gondolták, hogy ki tudhatja, hátha . .. ? Ártani nem árt, hátha használ. Hány százan és százan a nyakukba akasztották, eh! én is elbírom. Szólt is rögtön a biztatás: „próbálja csak meg!" És sokan megpróbálták. A kik Galiczia mezőin pihennek apró s nagyobb halmok alatt, nem mondhatják el a bajtársaknak : engem ugyan nem mentett meg. De a nagy veszedelemből megszabadult betegek és sebesültek szava hangzik, hogy „én megmaradtam, ki tudja, hátha . . . Lehet, hogy enélkül is itt volnék, de mégis itt volt a nyakamban. Mégis ..." Szörnyű elgondolni is, hogy mennyi babona burjánzott fel a felzaklatott lelkekben. Ha ez így tart tovább is, a róm. kath. egyháznak nagy aratása lesz a háború nyomán. Utána néztem a dolognak. Fiatal kálvinista legény nyakán is. Kérdem, hogyan került oda? „Ulyan szép kisasszony kínálta, hogy itta1

csak azért is elfogadtam . . . Aztán gyütt a golyóbis, mint a záporeső . . . Jobbra is, balra is, elől, hátul hullottak az embörök, mint a légy." Magát talán ez a kisasszony adta valami mentette meg? „Nem mondom, de abban igazat mondott, hogy a veszedelemből kikerültem ..." Fiatal gazdaember. Se a falujában, se a környékén hírmondónak sincs róm. kath. ember. Kath. templomban soha se volt még. Hogy került a nyakába ? Pesten lakik egy atyjafia, annak van egy kedves szomszédasszonya. Ez is meglátogatta, mikor fölfelé indultak. „Nem akartam elfogadni. De váltig csak azt hajtotta, hogy az ő kedvéért. A maga kezével varrta hozzá a zacskót is." (Ez valami nyomtatott írás volt.) Lehetne még — fájdalom — sok esetet felsorolni. Ezek a róm. kath. nők jórészben teljes jóhiszeműséggel erőltették fiainkra talizmánjukat, mert ők maguk szentül hisznek csodás erejében. Említsük-e a sok vegyes házasságot? A másvallású fél csupa szeretetből ellátta szerettét ilyesmivel, csakhogy valamivel segítse életét oltalmazni. A gyöngédség, az a gondolat, hogy szerető szív, a hitvestárs adta szeretetből, mégha nem is hitt henne; nem engedte, hogy eldobja. Most azután, mikor visszajött, hangzik az emlékeztetés: „no látod, ugy-e megmondtam ?" A világért sem állítjuk, hogy most már ez mind róm. kath. lesz. Nem. De, hogy ez a babonás hit az Élet Fejedelme tiszta evangéliumának nem a dicsőségére szolgál, az nyilvánvaló. Sötétség ez. A világosság fiainak pedig mi közösségük lehet a sötétséggel? Nagyon restellik ezt az illető katonák is. Hallgatnak róla mélyen. A világért sem beszélnének erről, kivált a lelkipásztoruk előtt. Kórházlátogatásaink alkalmával ép ezért nagyobb