Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-24 / 4. szám

azután a Betliánia iratterjesztő irodájában vásároltam — a saját költségemen — mintegy 20 korona árú vallásos iratot, ,de már mindenből kifogytam. Sebesültjeink áhítozva várják a lelki táplálékot és ha mégannyi volna is, elfogyna közöttük. A „Téli Újság"ban megjelent czikkemért járó tiszteletdíj fejében is „Koszorú"fiizeteket rendeltem, de még mindig ,nem érkeztek meg. Szégyenszemre az ev. kollégámhoz kellett fordulni vallásos iratokért, mert üres kézzel csak nem mehetek szegény katonáim közé. Nagyon kérem a nagyt. szerkesztőséget, a lelkészi hivatalt s mindazokat, a kik sebesültjeink lelki gondozásának ügyét szívükön viselik, kegyeskedjenek czímemre mielőbb minél több vallásos iratot küldeni („Harmatcseppek a

-et, biblia-részeket is). (Megtörtént. Szerlc.) Minden mag, melyet most elvetünk, jó talajba kerül és teremni fog némelyik harminczannyit, némelyik hatvanannyit, némelyik százannyit. Grácz, II., Leonhardt-Strasse 30. E. Szabó Dezső tábori lelkész. BELFÖLD Levél a déli harcztérrol. Nagytiszt. Szerkesztő úr I Itt a déli harcztéren a jóslat szerint történt minden . . . „már karácsonyra otthon leszünk". Vissza is jöttünk édes hazánkba. Hogy milyen érzések között, talán jobb is, hogy erről őszintén írni most még tilos, háromszor is tilos. Valami észbontó, szívet-lelket összetépő érzés volt az, látni a mi dicső kórunkat, a „kombinirtesz kórt", Krausz apánk kórját visszavonulni, átkelni a Száván. Hát még átélni. Soha még oly elkeseredést nem láttam az arczokra kiülni, mint mikor számunkra is megérkezett a visszavonulási parancs a mi hadtestünk számára, mely sohasem állt egyenlő számú ellenféllel szemben, rendesen kétszer, liarmadfélszer annyi ellenséget kergetett maga előtt, mely soha az egész idő alatt egyetlen csatát sem vesztett el, sőt még a legaránytalanabb ütközetekben meg „taktikai okokból" sem hátrált meg soha. Ennek a hadtestnek, mely a többi csapatok nagy csatáiról úgyszólván mit sem tudva, még akkor is egyre-másra aratta legdicsőségesebb győzelmét, diadalait, mikor tanácsos volt minden foglalásunkról, győzelmünk drága zálogairól 1—2 nap alatt lemondanunk. Miért ? Megmondta azt gróf Tisza István nyíltan, kálvinista őszinteséggel. Szóval, a jóslat bevált. Karácsonyra otthon lettünk édes hazánkban. Nem így gondoltuk ... A karácsony megérkezett. A várva várt szent ünnep, mikor, azt gondoltuk, örömmámorban úszik a győzelem s az ezt követő béke örömmámorában az egész ország. Nem így történt ! Nekünk dicsőséges győzelem nélkül is ünnepelni kellett. Ünneplésünkről akarok néhány szót írni kedves Nagyt. úrnak. De nehéz volt ünnepelni ... Új reményt önteni a lelkekbe. Új harczra hívni, új küzdelemre tüzelni a mi hős magyar katonáinkat „Krisztus Urunknak áldott születésén" új harczi riarlót fújni, mikor hangzott az angyali üzenet: „Békesség e földön s az emberekhez jóakarat." Sohase volt az egész hadjárat alatt nagyobb szükség a lelkészi szolgálatra, mint ezekben a napokban. Hadvezetőségünk, de különösen a mi divíziónk derék parancsnoka, Letovszky generális ezt nagyon jól tudta. Ő volt az, ki deezember 23-tól január l-ig a mindennapi templomba járásra alkalmat adott a katonaságnak. Bármily hihetetlenül is hangzik, de úgy volt, hogy „harczi zajnak közepette" Letovszky generális úr jóvoltából volt rendes hétköznapi, bűnbánati, karácsonyesti könyörgéses istentisztelet is, tele templommal, pedig harang se hívott (e környéken augusztus óta semmi harangnak sem szabad szólni s még a toronyórának sem ütni, mert ezzel is jelzést, s nagyon pontos jelzést adtak a mi drága szerbjeink a szerbiaiaknak), külső szigorú parancs se kötelezett senkit, mégis jöttek mindig, valami belső parancs, valami belső szózat, mit eddig oly sokan nem hallottak, mintegy kényszeritett mindenkit, hogy készüljön annak befogadására, „a ki az ajtó előtt áll és zörget ..." s ki tudja, nem utoijára-e? Karácsonykor két helyen volt úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet. Az egyiket O-P . . . n, a Szerémség legnagyobb tót ev. gyülekezetének templomában tartottam. Mily megható, mily felejthetlen volt minden mozzanata. Valahogy nem akart jól elkezdődni az ének ... el-elcsuklott a hangunk . . . Alig tudtuk kimondani, hogy „Krisztus Urunk áldott születésén". Valahova messze, a fodros Tisza partjára, a vadgalambos monostori zöld erdőre, Kis- és Nagykunság aczélkalászt rengető síkjaira szállt el gondolatunk, hol talán épen ebben a pillanatban hangzanék fel ugyanez az ének, de helyette „sír az apa, sír az anya, szerető" s bizony előkerült a zsebkendő, a köpeny ujja s bizony-bizony ezzel szárítgattuk a keményszívű zordon katonák előtt ismeretlennek hitt vendéget ott a lélek tükrének szegletében. Aztán ment az ének. Soha oly szívből fakadóan nem, mint ekkor. Szinte rengett a szép boltíves lutheránus templom, a mint a 3000-en felüli jó magyar kálvinista katona „zengett ekképen". Az úrvacsorával élők száma itt 3000-en felül volt. Utána egy másik szerémségi szerb faluba, G . . . ba mentem. Itt már nem nyílt meg előttünk a templom. Érmellék s a Hármas Kőrös kálvinista fiainak a szerb templom kertjében szóltam az angyali üzenetről s ennek végeztével ott volt az úrvacsoraosztás is. Jól eső érzés volt itt látni a brigadérostól kezdve a legfiatalabb kadétig minden tisztet. De kijutott itt a fájó érzésből is. Ide nem hoztam magammal hű tábori kántoromat, illetve orgonistámat, infanterist Faragó József fülöpszállási tanító. Feleslegesnek tartottam. Hiszen 2—3 héttel ezelőtt történt találkozásunkkor még 5—6 ref. tanítóval találkoztam ez ezrednél. Felszólítom tehát az összegyűlt katonákat, hogy a ref. tanítók lépjenek