Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-18 / 29. szám

A Corpus jurisban 1655. III. Ferdinánd törvényei között található, hogy a rendek hálát adnak a királynak, hogy Baksay János malefaktor megbüntetését megengedte. A mit az országos levéltár vonatkozó adataiból megtudhattam s kivehettem, ennyi, hogy János gazdát „ob inconsiderata aliqna verba adversus ministrum professionis Calvinianae, eiusque religionem", a három vármegye (Abauj, Borsod, Zemplén) elcsípette, „atque in eum brevi sententiam capitalem pronuntiare" szándékozott. A megyék egész éven át — január—november 1654 —• feleseltek a királlyal, míg végre a király engedett. Többet a dologról nem tudok, veled csak azért közlöm, hogy ha valahol szemed elé kerülne, ne legyen idegen előtted s a mit találsz, jegyezd meg magadnak és nekem. Még Egerben nem tudakozódtam felőle, de oda is elnézek, mert az egri püspökhöz és Wesselényi comeshez is (Borsod) szólnak a királyi levelek. De már nem untatlak tovább rossz pennámmal, rossz kezemmel, de jó szívemmel, a mely téged áld és tenéked minden jót kíván Istentől. Kunszentmiklós, 1899 június 2. Szerető barátod Baksay Sándor." Ezzel be is fejezhetném közleményemet, de még egyetlen fontos epizódot elmondok Baksay Sándor életéből. A debreczeni kollégium méltán híres, ma már néhai mathézis-professzora, Tóth József (született 1823, meghalt 1908) élete utolsó éveiben beszélte nekem, hogy Ő, mint szupplikáns deák, megfordult Baksay László nagypeterdi hajlékában is, a hol a 9—10 éves Sándor gyereket a küszöbön ülve, nagy siránkozás között találta. Mi a bajod, kis öcsém? kérdezte a szupplikáns diák, mire a kis Sándor elmondta, hogy apja nagyon szegény ember, nem akarja, jobban mondva, nem bírja őt tovább taníttatni, hanem mesterinasnak adja. A jószívű diák megszánta a nemes törekvésű gyermeket, addig beszélt az apjának, hogy csak iskoláztassa tovább is a fiát, a szegény ember gyermekei is felnőnek a jó kálvinista iskolákban, hogy az apa megváltoztatta szándékát s tovább taníttatta fiát. Az 1881. évi debreczeni zsinat alkalmával Baksay Sándor fel is kereste Tóth Józsefet és köszönetet mondott neki, hogy ilyen sikeres eszköze volt a jó Istennek az ő sorsának intézésében. Kassa. Révész Kálmán. BELFÖLD. Az ernyedi diákgyűlés.* A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség enyedi konfereneziáját annak idején én ajánlottam be Erdély egyházi köreinek. A gyűlés lefolyásáról lapunk * A „Ref. Szemle" július 9-iki számából. szerkesztője írt mélyreható kritikával, de nemes jóindulattal teljes tudósítást. De ha a két czikk hangulata között nem is lenne meg az az ellentét, a mi megvan, már maga az a tény, hogy ifjú barátaimnak Erdélybe kibocsátott váltóját én zsiráltam, kötelességemmé teszi a beszámolást arról, hogy miért mentünk Enyedre ? Ha tréfálni volna kedvem, egy másik kérdéssel felelnék: miért ne mentünk volna Enyedre? Az erre adott felelet in medias res vezet: azért, mert az egész diákmozgalom a protestáns kegyességnek olyan talaján született és nőtt fel, a mi a legteljesebb mértékben idegen a „józan" erdélyi kálvinizmus klasszikus földjétől: Nagyenyedtől. Más szóval: a diákmozgalom a pietistamethodista jellegű vallásos típus gyermeke, míg Nagyenyed hagyományainál fogva a legtisztább raczionalizmus ősi fészke. Két ellentétes világnézet végső sarka ért össze az orbói konferenczia látszólag igen jelentéktelen tényében. Nekem pedig épen ennek az érintkezésnek a létrehozása volt a főczélom, hogy újra homloktérbe kerüljön a döntő kérdés: mi hát a mi evangéliumi protestáns keresztyénségünk ? Azt hiszem, elég fontos kérdés különösen azoknak, a kik épen ebből a protestáns keresztyénségnek nevezett valamiből élnek. Az a kérdés: erő, élet-e ez a keresztyénség vagy pedig szokás, elmélet? Néha-néha elővett háziszer-e, a mely szimulál vagy narkózist nyújt a szerint, hogy esküvőkor vagy temetéskor használjuk-e — vagy pedig egy fényes dialektikával kiépített modern skolasztika, a mellyel egy pár kiváltságos elme elkápráztatja a bámész tömeget? Az, a ki protestáns keresztyén, csakugyan jobb, nemesebb, tisztább és boldogabb-e, mint az, a ki nem protestáns keresztyén? Az a kérdés: mit éreztünk meg az örökkévalóságból és mi érzik meg rajtunk az örökkévalóságból ? Erre a kérdésre feleljen meg kiki a maga hite és lelkiismerete szerint. Én a magamon és másokon tett tapasztalatokból állítom a következőket: A középiskolai tanuló leteszi az érettségit a nélkül, hogy egyetlen vallásos élményt érzett volna; a theologus nyolcz féléven át jelesnél jelesebb kollokviumokat áll ki s mikor megkapja oklevelét, annyit sem érzett még a Jézus Krisztus megváltói erejéből, mint egy fanyelű bicsak! A lelkipásztor leél egy hosszú életet a Mezőség zúgában s halála óráján is átkozza azt a perczet, a melyben a szegénység vagy más egyéb papi pályára lépni kényszerítette. Pedig ezek még nem a legszomorúbb képek. Nézzük csak : mennyiben más, magasabb, nemesebb az élete a papnak? Mennyiben hívőbb, apologetább a tanár? Mennyiben élő az a hit, a mely a gyülekezeteinket összetartja ? Ne gondolja senki, hogy vádolok, — egyszerű beismerésben vagyok. Nem a jóindulaton, nem a szándékon mult eddig is. Hiszen annyi orvosszert próbáltunk, a mennyit csak ajánlottak. A középiskolásokra vallástanárokat küldtünk, jeles, fiatal erőket s ma már fáradtak és reménytelenek ők is; a theologián elkezdődtek