Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-11 / 28. szám
tunk majd". „S a reményből, hajh, mi lett? ... A rendeket vágó arató nyomában a „sötét gond ül". Az egyébként sok dicsőséggel teljes jelen még mindig sok aggodalomra hív, még mindig könnyeinket kéri. Az oltárok lángja még hatalmasan lobog. Tengervér ömlik reá áldozatul: kedveseink vére, szívünk vére. Vetéstől az aratásig . . . Hosszú, fájdalmas, néha borzalmas út. De sokszor elviselhetetlen lett volna! . . . Kétségeink, gyötrelmeink között, mint szomjúhozó föld a vizet, úgy itta lelkünk a csendesítő szót: ne félj, nem vet el örökre az Úr, a könnyhullatással vetőkre beköszönt majd az örömteljes nagy aratás . . . Oh, égi vigasztalás, maradj velünk! Vetés és aratás . . . Itt van most mind a kettő. Együtt, egy időben. Könnyes szemmel, bútól barázdás orczával, szelídebb munkához vagy épen már pihenéshez szokott erőtlen karokkal járja az aranykalászos mezőt az itthon maradt nép. A munka terhe nagyobb-e rajta vagy a fáj. dalomé? Ki tudná azt megmondani? Mi csak azt látjuk, hogy nincs a nyári napnak oly égető heve, nincs a sárga tarlónak oly szúró tövise, nincs akkora megpróbáltatás, hogy félbeszakadhatna e munka. A bízva. bízó ember küzdelme ez a létért, hogy aztán az énekmondó boldog vallomását vehesse ajkaira: „asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt". A halál árnyékában járók nagyszerű erőfeszítése a jövendőért, melyben felragyog még a hajnal világossága . . . Valóban megható, mesteri ecsetre méltó kép! A nemzet színe-virága pedig tábort jár ma is. Aczélos karú ifjak, tagbaszakadt férfiak szédítően nagy serege egy esztendő óta a legnehezebb vetés munkáját végzi. A gránátok földjén, sok veszedelemben, szörnyű nyavalyák között, fárasztó nappalokon, hajszás éjszakákon, füstölgő falvakon, vértől piros sánczárkok hosszú során, az életért vívott háborúnak ezer nyomorúságában most fegyverrel vetnek. De mintha ez a vetés is már sarjadzanék, sőt mintha kalászba szökkent volna. Nap nap után boldogító álmokat álmodunk az eljövendő nagy aratásról . . . Istenem, talán nincs is oly messze ! A Bírák könyvében olvassuk, hogy egy bőséggel harmatozó éjszakán Gedeon kiterített báránygyapja szárazon maradt . . . Most, a mikor Isten kegyelme az eddig soha nem ismert szegényes kenyerünket ízessel cseréli fel, most, a mikor a legjogosabb reménnyel tekinthetünk ama másik, nagy aratás felé, mely ezer esztendős nemzetünknek biztosít újra életet, a mikor tehát szemmel láthatólag harmatoznak áldást az egek, maradhatunk-e mi akkor „szárazon", maradhatunk-e fásultak, csüggedtek? Oh, bizonyára nem! Sőt szent bizakodással, boldog reménységgel, a hálával megteljesedett szív áhítatával kiáltsuk az énekmondó szavait: „A föld megadta az ő gyümölcsét, megáld minket az Isten, a mi Istenünk0 . Custodius. KRÓNIKA. Idézetek. A Pesti Hírlap „Esti levél" rovatában „A parasztkatona" cz. czikk jelent meg. Olvasóink közül talán többen nem látták ezt, azért idézzük belőle a következő részleteket: „ . . . Azok az ápolónők végzik a legszentebb s legnehezebb missziót, a kik egyszerű parasztkatonákat ápolnak. ... A parasztsággal békés időben is állandó igazságtalanság folyik. S ez a háborúban még csak fokozódott. Békében a fölmívelő nép adja nekünk a legverejtékesebb munkájával a mindennapi „életet" (e szó alatt a kenyerünk népies kifejezése rejlik). Háborúban pedig elsősorban ugyanez a társadalmi réteg védi az életünket, a vagyonunkat, a hazánkat. Magyar parasztkatona nélkül talán már nem volna Magyarország. Az oroszok már elvettek volna minden vagyont, a zsidókét épúgy, mint a katholikus főpapokét s valamennyien tanulhatnánk a muszka grammatikát. Az a paraszt, mely békében megdolgozza ezt a földet, az védte meg a háborúban. Pedig neki van belőle a legkevesebb! Tehát a legkevesebb, hogy most a háború hőseivel éreztessük a hálánkat s a parasztkatonák ünneplése túl kell hogy terjedjen a kórházak falain. Minden öt esztendőben pár hétig tart, a míg az urak szóba állnak, sőt paroláznak s néha még csókolóznak is a bundás paraszttal: ez a képviselőválasztás ideje. S ha az úr kihasználta a parasztot, azután nem ismeri mindaddig, a míg ismét reá nem szorul. Most a nép nem a szavazatát, hanem a vérét adta az úri társadalom védelmére. A hálának tartósabbnak kellene lennie. Többet kellene nekik adni, mint a pénz, vagy politikai jog. Megbecsiiltetést. Tiszteletet. Most az úrihölgyek, kik népies tanulmányokat folytattak a sebesültekkel, láthatták, hogy mennyivel okosabb, tisztességtudóbb és jobb modorú a magyar nép, mint a népszínművek (na és a Móricz-féle) feltüntetik. Nyelvünknek az a kifejezése, mely a durvaságot e szóval jelzi: „paraszt", a legnagyobb igazságtalanság, mert hiszen az úr a durva s nem a paraszt, sőt minél nagyobb és hatalmasabb az úr, sok esetben annál durvább és pökhendibb a modora. Hisz a magyar paraszt még az előtt is leveszi a kalapját, a kit nem ismer. S úri tempó nem köszönni az ismerősnek. Becsüljük meg a parasztkatonák után általában a parasztságot. Hisz ebben van a nemzetnek minden ereje. Ebből fog kinőni az az új intelligens középosztály is, mely pótolja az országot, ezer éven át fenntartó nemesség pusztulását. (Nőtt már eddig is ! SzerJc.) — A mai intelligens osztályunk miatt elveszhetett volna Magyarország. Ennek egy része elpanamázta, más része elliferálta, harmadik — hogy bőrét mentse — feldarabolta volna önként ellenségeink között. (Ez igazságtalan általánosítás ! SzerJc.) Ne felejtsük a história igazságát, hogy csak úr volt hazaáruló — paraszt soha." Vannak túlzások e czikkben, de van igazán megszívlelendő részlete is. Már többször reá-