Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-11 / 28. szám

DARÁNYI IGNÁCZ FŐGONDNOK KÖZGYŰLÉST MEGNYITÓ BESZÉDE. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Szomorú alkalom hozott össze bennünket. A főtiszteletű kerület elvesztette érdemteljes püspökét — én pedig szeretve tisztelt elnöktársamat gyászolom, kinek közelről éreztem mindvégig nemes szíve melegét. A főpásztort, a primus inter parest szelídség, békességre való törekvés jellemezte. Akkor volt legboldogabb, ha valamely kényes ügyet bölcsességével és jóságával kiegyenlíthetett. Erejét és hatalmát nem a törvény szigorában, nem külsőségekben, hanem a szere tetben és a szeretet ellenállhatatlan fegyverében kereste és meg is találta. A szónok és az író nyelve és irálya, egész gondolatmenete a magyar irodalom aranykorának klasszikus alakjaira emlékeztet bennünket. Földmívelő népünk nagy rétegeinek sajátságait nemcsak mesterileg festette, hanem a néplélek mélységeiben új meg új kincseket is tárt fel minden idők részére. Mint hazafi, mint ember, mint rokon és barát példakép volt előttünk életével és példakép volt halálával is. Reá illenek a történetírónak szavai: „Fűit aequalis in omni vitae genere". Hosszú életén keresztül köztisztelet kísérte őt pályáján ; de a Gondviselés ennél értékesebb kincset és nagyobb jutalmat is adott neki azzal, hogy szeretve volt mindenek által mindvégig és ellenséget, irigyet és haragost nem látva, nem ismerve szállhatott sírjába! Engedje meg a Főtiszteletű Kerületi Közgyűlés, hogy idveziilt püspökünk egyik utolsó hozzám intézett sajátkezű leveléből felolvassam a következő sorokat: „A 83 esztendő gyógyíthatatlan, de könnyen viselhető; ehhez hasonlót kívánok minden jó emberemnek. Gyógyíthatatlan ' Bele vagyok nyugodva; de én volnék a legmegvetendöbb ember, ha ezt csupán belenyugvásnak minősíteném. Én, a ki 66 év óta hirdetem, hogy nem itt a vég; a folytatás másutt lesz és örök. — De azért sírni szabad. Sírok is és siratom is napról napra az én Megsirathatatlanomat, a ki négy hónapja vált el tőlem és kit csendesen gyászolok ebben a nagy árvaházban." A levél későbbi fonalán azokra czélozva, a kik a hazáért hősi halált haltak, azt mondja: „Majd akkor (az őszi közgyűlésen) szépen elparentáljuk őket, ha acldig én is közibük nem kerülök! Ezek a sorok sokat megfejtenek, mindent megmagyaráznak. Én úgy tekintem azokat, mint az atyának tágabb családjához intézett búcsúját és utolsó üzenetét. A mint a homokóra lejár, a mint elhamvad a gyertya, úgy fogytak el egymás után az idvezült napjai. A test napról napra gyengült, de a hit és lélek benne napról napra erősebb lett. Kevesen tudják, hogy boldogult püspökünk az özvegyek és árvák hűséges gyámola, az elhagyott madaraknak is mily nemes barátja volt. Örömmel emlegette, hogy téli napokon 100 czinege is megjelent ablakán, hogy kezéből átvegye a „mindennapi kenyeret". Valamint az ő kedves madarai elhagyták azon vidékeket, a melyek ágyúdörgéstől és puskaropogástól hangzanak, úgy itthagyott ő is bennünket nagy világháborúnk között. Mint párját vesztett galamb, nyílsebességgel szállott az ég felé, mintha csak róla szólna a költő éneke: „Óh, a földön elvált lelkek, a felhőkön járnak-kelnek; és mindaddig szállnak-szállnak, míg egymásra rátalálnak". De nem ment el a nélkül, hogy a leáldozó nap ne vetett volna a távozóra fényes győzelmeinkkel egy biborsugarat. Nem ment el a nélkül, hogy ne vitte volna magával győzhetetlenségünk hitét és reményét; nem ment el a nélkül, hogy meg ne vitte volna dicső elődeinknek azt a hírt, hogy az ő szellemük, az ő vitézségük, az az őserő, mely a nemzetet ezer éven át fenntartotta, él, hat és küzd tovább egy boldogabb és gazdagabb, szabad fejlődésében védettebb és biztosítottabb új Magyarországért. Az idvezült nekünk örökül gazdag alapítványokat hagyott. De ezen fényes alapítványoknál értékesebb örökség utána az egyetértés szelleme. Nagy feladatok várnak reánk nemcsak a háború alatt, de a háború után is. Beláthatatlan, hogy mennyi lesz az építni és alkotni való nemcsak gazdasági és kulturális téren, hanem, a mi bennünket elsősorban érdekel, egyházi téren is. A lelkekben az egyensúlyt fenntartani és erősíteni, a szívek sebeit összekötözni mindenekelőtt az egyháznak feladata lesz. Eddig nem ismert arányú munkára lesz szükség; egyházi életünk nagy megújhodásra van hivatva, hogy szent hivatását betölthesse. Keresnünk kell mindent, a mi egyesít és kerülnünk kell mindazt, a mi elválaszthat bennünket. Ezen egyetértő munkában az idvezült áldó és jóságos szelleme vezéreljen és kísérjen bennünket. AZ ARATÁS. Újra itt az aratás, a magyar föld várva várt ünnepe. Az isten áldotta rónákon, a dombok szelíd lankáin rendekbe dől a kalász. „Hol hintett marokkal, most kiterjesztett karokkal hordja kévéi sorát" a szántóvető. Meg lesz már a mindennapi kenyér. Sokat sóhajtoztunk utána. Szívvel-lélekkel imádkoztunk érte. Pedig a „hét szűk esztendő" sok nyomorúsága valami elérhetetlen messzeségben mutatta azt nekünk. S imé, mégis meglesz . . . Isten kegyelméből meglesz. Esztendőről esztendőre mindig szívesen látott vendég volt nálunk ez az időszak, az aratás ideje. Örömmel köszöntöttük mindig. „Vig nevetés volt szájunkban", nóta zengett a tiszteletére. Máskor csendes szokott lenni a határ, szinte a templomi áhítat csendje ülte meg. De aratáskor megnyíltak a szívek, a nyári nap hevétől verejtékezők munkáját az ének szava édesítette meg. Az aratók dalától lett hangos a kenyértermő föld. így volt a múltban. A mostani aratás azonban nem hozta meg a nótát, nem a vidámságot. A mikor vetettünk, könnyhullatással szórtuk a magot, de sóhajaink felszakadását könnyítette a remény: „vigadozással ara-