Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-04 / 27. szám

álljon tehát a ref. iskolák ref. karaktere ós hogyan őrizzük meg azt úgy, hogy az ifjúságra valósággal jellemképző erővel hasson ? És hogyan tudjuk iskoláinkban biztositani azt a szellemet, a mely az evangélium szerint reformált, tehát kimondottan vallásos világnézetben látja az emberiség boldogulását előmozdító legtökéletesebb életfelfogást ? „Hazafias" (?) óda. Igazán nagy szomorúságot okozott nekünk az alábbi esetnek olvasása. Epen, mert nagyon bánt bennünket és ref. lelkész a szerző, tesszük szóvá. A „Bácsmegyei Napló" 1915 június 11-iki számát bekiildötték hozzánk s a következő vastag betűs czím éktelenkedik benne: „Köpje le a Jézus KrisztusA czikk azután arról értesít, hogy Hetesy Viktor ref. lelkész honvéd ódát (?) írt a magyar katonáknak. Az utolsó versszak ez : Kinek hazug adott szava, Ki barátját elárulja . . . „Nincsen abban semmi virtus, Köpje le a Jézus Krisztus". Hát mi nagy tisztelettel viseltetünk a kurucz költészet remekei iránt, azt azonban — bármennyire szeretnénk is — nem tudjuk megérteni, hogy egy ref. lelkész hogy nem vigyáz jobban a tollára? A sajnálkozás mondatja velünk, hogy ez a szabadon idézés nem öregbíti egy író, pláne „egyházi" író babérait. Bízzuk csak rá ezt a „zamatos" magyar költészetet a nép hitetlen fiaira, a kiknek jól esik profanizálni a legszentebb érzéseket is; mi pedig, ref. lelkészek, elégedjünk meg azzal a nagy kiváltságunkkal, hogy még templomon kívül is hirdethetjük a tiszta evangéliumot. TÁRCZA. Levél a szerkesztőhöz. Nagytiszteletű Uram! Vándorutamról hazatérve, néhány sorban szeretnék megemlékezni becses Lapjában is kirándulásom eredményéről. A Vigasztaló Szentlélek ünnepén kint jártam a hegyek között, felkeresve ottani véreinket, hirdetve előttük az első pünkösd gazdag tartalmát. Mivel a legszélső védelmi vonalra akartam kimenni, a legmesszebbmenő óvóintézkedéseket végezték el helyettem az itteni Stationskommandonál érdekemben. Estefelé indultam el körülbelül 56 kilométeres távolságú útra. Gyönyörű vidéken jártam. Az út szerpentinen folyton emelkedett néhány száz méteres magasságba, míg alattunk a völgyek mindig sötétebb, misztikusabb kifejezést öltöttek. A hold teljes fényben ragyogott, a mi a hegyek kék vonalait még jobban kiemelte. Sokszor nem tudtam, hogy a természet szépségeit bámuljam-e a legváltozatosabb hegyalakokban vagy az ember merészségét, a mint a felettünk meredező hegyhátra vasutat vezetett. Egyes helyeken óriási czölöpépítményekkel töltve ki a völgyek hiányait, melyek két hegyhát közt terültek el. Hangulatos, költői éjszaka volt. Kár, hogy néhány órai kocsizás után a rendes napi járandóság utóiért az esőből. Bizonytalanságban tapogatózva hajtott kocsisom tovább. Czifra neve volt annak a helynek, a melyik felé tartottunk. De útközben nem is tudta senkifia, hogy merre van. így a legjobb czélpont volt az út legvége, a Drina. Útközben az őrség feltartóztatta kocsimat. Furcsa érzés, mikor a puskacsöve felém meredez és úgy keresi ki belőlem a tábori jelszót. Mikor megmondtam, utunkra bocsájtottak. Végre késő éjszaka czélhoz értünk. Arról tudtuk meg. hogy annak a csoportnak parancsnoka figyelmeztette rám az őrséget, hogy ha odaérek, melyik viskó lesz a szállásom. így derék katonáink valósággal kiszedtek a kocsiból pakkommal együtt. A tisztek közt egy kedves társaságra akadtam. Nevek nélkül egy minisztériumhoz beosztott tiszt a parancsnok. Pestvármegye ügyésze és a Pesti Hazai egy főtisztviselője a főhadnagyok és egy ügyvéd hadnagy. Én iigyvéd-barátom szállását osztottam meg, a mely ezelőtt kis szatócsüzlet volt, de, mint ő mondta, az egész üzlet tartalmát egy szakajtóban kihordták, hogy ő beszállásolhasson oda. Másnap reggel kivonultunk arra a helyre, a melyet már előzőleg elkészítettek istentisztelet helyéül. Sohasem felejtem el ezt a templomot. Isten szabad ege alatt, a természet remekelte erdős hegyektől körülvéve, egy négyszögben levágott erdőrész tisztásán állt meg félkörben legénységünk. Részemre földből lépcsős katedrát csináltak, zöld lombokkal, koszorúkkal feldíszítve. Elől egy asztal, az Úr asztala. Soha szebb helyet Isten dicsőítésére. Az ős, töretlen erdő, csak közvetlen körülöttünk levágott fákkal; és a sok nyomorúságtól megtört emberi lelkek, görnyedve a háború 10 hónapos terhe alatt. Amaz felemel szépségével, fenségével. Ez lesújt bánatával, szomorúságával. Lehetett e valaha alkalmasabb idő a „Jövel Szent Lélek Úr Isten" eléneklésére ? És lehetett-e valaha alkalmasabb hely a Vigasztaló, a fölemelő szent Lélek magasztalására, mint ennek az őserdőnek örökzöld fái között? Az, a ki a szépet, a fenségeset alkotta, az, a kinek lénye kizárja magából a rútat, a rombolót: az helyre fogja állítani újból az élet megbontott rendjét. Nem emberi szó mondja ezt nekünk. Maga Jézus, a ki eltávozik tanítványaitól, hirdeti nekik: Jobb néktek, hogy elmenjek, mert ha el nem megyek, ama Vigasztaló nem jön el tihozzátok. Éreztük, hogy ez a Vigasztaló ott járt közöttünk. Ezek a szegény jó emberek, a kik hat hét óta egyfolytában törik a földet, építik földalatti váraikat, fedezékeiket, daczolnak idővel, sárral, vízzel, sziklával; ezek, a kik nem ismernek vasárnapot vagy hétköznapot, mert minden napot egyformává tesz a verejtékes munka: utakat erősíteni, védőhelyeket elmaszkírozni, hatalmas védőárkokat vágni a legminimálisabb eszközökkel a leg-