Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-04 / 27. szám

keményebb sziklákba; ezek az emberek, a kik meg­keményedtek az időjárás sanyarúsága, a kemény szikla­talaj vájása közepette: most ezek mind hazajöttek. Ünnepeltek. Egyszerre körülvette őket, az otthon, a csa­lád, a templom levegője. Egyszerre otthon voltak abban az ünnepélyes csendben, mely az erdő mélyén vett körül bennünket. Szinte kihívóan mentek el az országúton, mely a szerb partokra egész jól odalátszik. Légvonalban 5—6 kilométerre a Drina túlsó pontjától tisztán ki lehet venni az egyes mozdulatokat. — Mit bánták ezek most szerbeket, ellenséget, háborút? Tartásukban, büszke me­nésükben ott volt a megbecsiiltetésnek érzete: papot hozattak a tiszt urak, hogy ünnepelhessünk. Az istentiszteleten aztán ismét más változat az ar­czokon. Végigvonul előttük a sok keserűség, tíz hónap hányattatása. Majd örömben, majd bánatban, majd tét­lenségben, majd pedig most a földdel, sziklákkal való küzködésben. Miről beszélnek a könnyek a kemény arczokon? A bánat könnyei-e vagy a megbékélésé, fel­sóhajtásé, megnyugvásé? Csak Az tudja megmondani, a ki összeszedte és szent Lelkének érintésével szá­rítgatta. Hallgatóságom felerészben magyar. Énekük lelkes, szívből jövő. Arczukon éneklés közben valami büszke diadal kifejezése látszik. Büszkék arra, hogy az ő vé­rükből egy kálvinista pap kijött hozzájuk, hogy nekik ezen a puszta, vad helyen istentiszteletet tartson. Volt egy pár pirosi, baranyai legény köztük. Tót atyánkfiai bámulva néztek a szájukba, mikor a zsoltárt olyan szé­pen kikanyarítva énekelték. Ezek ebben a pillanatban, az éneklés magasztos perczeiben elfelejtették a nyomo­rúságot. A falusi templom egy-egy előénekese vagy leg­jobb hangú legénye mutatta a virtust a többieknek. Két nyelven szóltam hozzájuk, míg tót nyelvű hall­gatóim között tót vallásos iratokat osztogattam. A végén pedig, hogy mindegyik énekelhessen, elzengettük a magyar Himnuszt. Hogy fog-e még egyszer ez az erdő ilyen lelkes éneket hallani, nem tudom. De hogy tele volt a szívük és minden érzésüket beleöntötték énekükbe: mutatta arczuk ragyogása, boldog mosolyuk és a végén egy dörgő, véget érni nem akaró, harsogó éljen. Hogy ki éljen ? Mellékes. A szív, ha tele van, mit bánja a ve­szélyt, mit törődik akadályokkal. Mit törődik formákkal, érzéseinek hangot kell adni, hogy zúg bele az erdő és a távoli hegyek is meghallják visszhangját. Az érzés sokszor hatalmasabb, mint az ember. Kitör belőle, legyőzi és akaratába hajtja. És egy olyan világba ragadja, a hol nincs szenvedés, nincs könny, hanem öröm, békes­ség és lelkesedés. Mennyi volt ebből a Szent Lélek hatása és mennyi a léleknek saját felébredése : ki tudná megmérni? Annyi bizonyos, hogy minden nemes lelke­sedésben ott van a Szent Lélek felébresztő, megaranyozó, megbékítő ereje, mely a sziklákról eltünteti a sarat, a kivájt üregekről, a rettenetes fáradságok közt beékelt fedezékekről az emberi verejtéket, a lélekről a kérget, a szívről a bánatot, szemekből a könnyet és az egész mindenséget valami varázslatos fénnyel vonja be egy pillanat alatt. Mintha nem is ott volnánk, a hol előbb voltunk. Mintha nem is bajok, keserűségek vennének körül, hanem aranyhídon járnánk, márványtenger part­ján, gyémántpalotában, az örök Isten mennyei Jeruzsá­lemében. Igaz volna, hogy ez csak hangulat? Igaz volna, hogy ez csak szeszélyes játéka érző, gondolkozó, pilla­natra felhevülő emberi gyengeségeknek? Nem. Nem hi­szem. Ezek az egyszerű emberek többre vették ezt az összejövetelt bármiféle ajándékról. Felejthetetlen szép délelőtt volt ez. Tisztikar, legénység egyformán emelke­dett hangulatban hagytuk el gyönyörű istentisztelet­helyünket. * Délután folytattam az útamat ki a D. partjára. Egy halottat jelentettek ós istentiszteletet akartam ott is tartani. Utunk (az egyik tiszt is elkísért) 300 méter magasból lefelé vitt egy merész kanyarulatokban bővöl­ködő szerpentinen. Kocsisom (egy itteni gazdag beynek pompás fogatát kaptam expedicziómra) azzal bravúrozott, hogy egy-egy kanyarulat előtt, a mely mögött pár száz méteres mélység tátongott, egyszerre nekieresztette lovait és a legnagyobb iramban egyszerre befordult a kanya­rulatba. Míg az éjszaka igazi mohamedán egykedvűség­gel hajtott a bizonytalan úton, ma jókedvű, mert a teg­napi magyar baka helyett ma olyan iil a bakon, a kivel beszélni is tud. De mi se gondoltunk arra, hogy mind­inkább közeledünk az ellenséges területhez, inkább bele­merültünk a vidék gyönyörűségeinek bámulatába. Micsoda völgyek és hegycsoportok? Az élet üde zöld színe fel a hegytetőkig, vízmosások, erdők, mezők változatossága. Leírhatatlan szép minden körülöttünk. Egy perezre el­felejtettük még azt is, hogy háború van. Csak gyönyör­ködtünk a természet remekében. Sajnos, merengéseinkből sokszor kivert bennünket az útmentén kétfelől a hegy­oldalba vágott lövészároksor. De már közeledünk a Drinához. Kocsink a parton hajt tovább. A túlsó part már ellenséges terület, Szerbia, tele patrouileokkal, a kik a parton is fel-feltűnnek. Alig 150 lépés széles egyes helyeken a folyó. A kiáltás, beszéd áthallatszik. Ha valamelyiknek kedve tartja, belelő kocsinkba. Úgy látszik, nem tartotta kedve, mert minden baj nélkül értünk czélunkhoz. Bizony, itt szükség volt rá, ha valahol szükség­volt, hogy kérjük Isten Vigasztaló Lelkét. Itt élnek foly­tonos veszedelmek között, az élet és halál közt levő folytonos bizonytalanságban azok az öreg katonáim, a kikkel már Tuzlán találkoztam. De mintha már meg­szokták volna ezt a nehéz, aggodalmas életet. Szomorú temetésem volt. Egy öregebb, jóravaló munkás,1 szorgalmas népfölkelő agyonlőtte magát. Az életet nem bírta tovább. Úgy találta, hogy neki itt már nincsen keresnivalója. A sógorának váltót írt alá Sógora a harcztéren elesett. S ezzel az ő vagyonát is maga

Next

/
Thumbnails
Contents