Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-17 / 3. szám

a szép kis szanatóriumban, a mely az ő tulajdonuk s a mely egyszersmind iskolája és nevelője is a diakonissza jelölteknek. így lettem én a prágai diakonisszák vendége s három napon át volt alkalmam belső életüket is megfigyelni, a melynek — miután még ilyenre sohasem volt alkalmam — nagyon örültem. Most ez a három nap még jobban megerősített abban a szeretetben, tiszteletben és elismerésben, a mellyel a diakonissza-munka iránt mindenkor viseltettem. Nem mintha azelőtt sem becsültem volna azt. Isten kegyelme eleitől fogva megőrzött attól a vakságtól, hogy a diakonissza-munka óriási fontosságát be ne lássam, vagy arról gúnyolódva és hitetlenül beszéljek. Épen ezért ez a három nap csak igazolta mindazt, a mit a diakonissza-munkáról eddig is tartottam. S kérem is az Istent, hogy ébressze fel nálunk is még jobban a lelkeket e nagyszerű munka iránt való érdeklődésre, szeretetre ós áldozatkészségre. Az ausztriai protestánsok, úgy látszik, megértették ezt, mert diakonissza intézményeik szépen fejlődnek. A prágai házat, mely anyaház is egyszersmind, Wolf Emil prágai lelkész alapította vagy 10 évvel ezelőtt. Gyors fejlődésüket jellemzi az, hogy már két nagy házuk van, az egyik szanatóriumnak van átalakítva, a másiknak egy emeletén a testvérek laknak s a szanatórium népszerűségének bizonyítéka az is, hogy míg a megnyitás évében, 1908-ban, 20 pacziensük volt 402 ápolási nappal, addig öt évvel később, 1913-ban már 1102 volt a betegek száma 5743 ápolási nappal s az 1914. év még ezt a számot is jóval fölülmúlta. Gyönyörű volt a kép. a mikor karácsony estéjén az otthonba megérkeztein. Igaz, meleg karácsony esti hangulat, fogott meg egy pillanat alatt. A főnöknő, Schwester Martba Luclce, a kinek finom, tapintatos vezetését sokszor volt alkalmam megfigyelni, édes anyjával igen szívélyesen fogadott. A folyosókon óriási sürgés-forgás. Az utolsó rendezkedések a karácsonyfák körül. Mert kettő is volt. Egyik a sebesült katonák részére (ilyenek is vannak a kis kórházban) s a másik a testvéreknek a nagyteremben. A katonák közt magyarokat is találtam s karácsonyi ajándékul mindjárt iratokat, újtestamentumot is kaptak tőlem az édességek és czigaretta stb. mellé. Itt ezen a szent estén éreztem újra, mint már annyiszor azt, hogy mit jelent az időn, országokon, nemzetiségeken felül emelkedő és újra találkozó egyetemes, keresztyén krisztusi testvériség érzése, a mely néha öntudatosan, néha öntudatlanul ott él bennünk, körülvesz bennünket, benne van a levegőben az ilyen Krisztus szelleme által megszentelt hajlékban. Karácsony két napja s az utána következő vasárnap délelőtt betegek látogatásával telt el. S hogy mennyi a protestáns magyar Prágában s mily nagy szükség lenne ott egy külön ref. tábori lelkészre, annak elég illusztrácziójául szolgálhat az, hogy csak egy nagy kórházban majdnem 60, többnyire súlyos sebesült, élt úrvacsorával, egy teremben pláne mindenki magyar volt, úgy, hogy egy rövid kis prédikácziót is tarthattam s az egyik sebesültnek ott levő felesége is felvette az űrvacsorát. És felvette Farkas Elek is, a kinek panaszát a „Lelkészegyesület" egyik deczemberi számában Veress Elek kollegánk tolmácsolta. Karácsony első és másod napjainak estólyét a diakonisszák körében töltöttem s részt ,vettem azokon az áhítatokon, a melyeket minden este a napi munka s esti pihenés, beszélgetés után tartanak. Az első estén Wolf lelkész tartott áhítatot, a másodikon Schwester Ida, egy volt bécsi tanítónő, a ki egész lélekkel szentelte magát ennek a munkának s Wolfí'al és a főnöknővel együtt e diakonisszák szellemi ós lelki vezetője. És az a bibliamagyarázat, a melyet egy zsoltárról tartott, valóban méltóvá is teszi őt erre. Az a melegség és közvetlenség, a mellyel azokhoz a fiatal leányokhoz szólt s a mód, a hogy mindegyiknek a lelkéhez férkőzött, igazán elsőrangú erőnek mutatták őt be. Nőtől pedig, a ki az ige hirdetésére még sem külön készült, ilyen bibliamagyarázatot még nem hallottam. Általában, akik a diakonisszaintézménytől még idegenkednek, a kik az ilyen együttélésben „zárdai szellem"-et vélnek fölfedezni s ennek pártolásától idegenkednek, azoknak csak azt ajánlom, hogy ismerjék meg őket közelebbről. Én mindenkor hálásan gondolok vissza arra a három napra, a melyet ebben az igazán keresztyén levegőjű kedves házban töltöttem s itt is megragadom az alkalmat arra, hogy úgy Wolfnak, a főnöknőnek, mint Schwester Márthának, lekötelező szívességükért a legőszintébb köszönetemet kifejezzem. Itt hallottam, hogy a prágai diakonisszák egy része is a harcztéren van és néhány hétig Eperjesen is dolgoztak egy orvos vezetése alatt. Prágában lévén, a jövő évi 500 éves Husz-jubileum iránt is érdeklődtem. Már Brünnben Pokorny cseh ref. esperes is tájékoztatott a tervekről. E szerint Brünnben, Olmützben és Prágában akarnak Husz-ünnepélyeket tar tani. A legnagyobb persze a prágai lenne. Van is külön vendezőbizottságuk, de az a háború óta nem dolgozik, mert a míg az tart, úgy sem lehet tenni vagy tervezni semmit. A Husz-emlékmü azonban készül. Prága egyik legnagyobb és legrégibb terén fogják fölállítani. Az alapkőletétel már 10 óv előtt, 1905-ben megvolt s az emlékműnek a tervek szerint 1915 július hóra kell készen lenni. A tér, a melyen ez állni fog, egyike a legérdekesebbeknek. Prága történelmének legjellemzőbb emlékei sorakoznak ott egymás mellett. Érdekes különben az is, hogy Husz alakját a csehek csak politikaijszempontból értékelik s a Husz-emlékinű 10 év előtti alapkőletételi ünnepélyén maga az akkori polgármester, az ifjú radikálisok egyik harczias embere tartotta az emlékbeszédet, a melyben persze a vallási reformátorról kevés szó esett. Még érdekesebb azonban az, hogy Csehországban is van „Los von Rom" mozgalom, de ez egészen unikum a maga nemében, mert a Rómától való elszakadás mellett nem a protestantizmushoz való pártolást, hanem — az orosz görögkeleti egyházba való áttérést pro-