Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-20 / 25. szám
1912-ben meleg szeretettel ünnepelte meg születésének 80 éves fordulóját gyülekezete, a solti traktus és egyházkerülete. Rendkívül nagy örömet szerzett néki a kitüntető királyi kegy, mely a Ferencz József-rend nagykeresztjét adományozta néki. Antal Gábor halála óta az egyetemes konventnek lelkészelnöke volt. Késő öregségben jutott a nagyfontosságú helyre, így itt inkább csak a neve szerepelt már. Hasonló volt a helyzete a főrendiházban is. Az isteni gondviselés megáldotta dr. Baksay Sándor életét. Szép, igazi harmonikus, teljesen befejezett élet volt. Elköltözése is méltó az egészhez. Érett, gabonaként takaríttatott az Úr csűrébe. Nem hiába volt kedves éneke : Orczájának veritóki. Nem hiába hullának, Mert a hol hintett marokkal, Most kiterjesztett karokkal Hordja kévéi sorát. A ki segítségül híván Az Urat, dolgozni kíván, Nyer töie ily uzsorát." Az Úrtól szép „uzsorát" nyert e földi életben, hisszük, az örökkévalóságban is eltett korona várta. Megható volt életének utolsó ideje, mint a párja vesztett madár, búslakodott, mint a tövig égett gyertya, lassan-lassan kialvóban volt. Az utolsó napokban egyegy pillanatra még föl-föllobbant a lángja. Míg végre utolsót lobbant. Áldott légyen az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak dicsőséges szent Atyja, a ki adta volt minékünk és református Anyaszentegyházunknak! Végül, a mit legelői irtunk: „Imé, az igaz e földön megnyeri jutalmát". Marjan Károly. TÁRCZA. A szőnyeg. A földön nagy szőnyeget szőnek mostan, Szövi, színezi sok ezer takács, Mindeniknek ki van munkája mérve, Ha egy kidől, jön a helyébe más. Itt lángszínnel virágot szőnek rája, Árnyéka mindnek sötét füst, korom, Ott egyhangú, tompaszínű mintája Szürke, akár a por, a kő. a rom . . . És mindenütt vörös foltok tarkáinak, Bíborszínűek épen mint a vér, S az egészen fekete hollók szállnak . . . Óh drága szőnyeg-tenger könnyet ér! A sok ezer takács szövi a mintát, l)e egy sem tudja, készen látja-e? Hogy milyen lesz, a mikor leterítik A ki rendelte : az Úr elibe . . . Liszkayné P. Horváth Jolán. Levél a szerkesztőhöz. Kedves Szerkesztő Ur, nem felejtettem el sem kérését, sem ígéretemet. Itt vagyok Karlsbadban, a Joacliimsthalnak tán a legszebb helyén. Az Éger folyótól délre, erdőkoszorúzta hegyek tövében, a Te pl patakocska mindkét partján kígyózik a város, fővárosra emlékeztető két,-, három-, négyemeletes házaival, parkjaival, kolonnádjaival. Minden felé a fürdővendégek tízezreinek befogadására szolgáló szállodák. Az útak a legszebben gondozva, gyönyörű vadgesztenyefákkal szegve. A hegyekre szerpentinutak vezetnek. A hegyek csúcsain a nagy fák fölé magasan kiemelkedő tornyok várják a kirándulókat, a kiknek fáradtságát széles vidék változatos hegyeinek, völgyeinek, erdőinek, kultúrájának panorámája jutalmazza. Minden zúgon látszik, hogy hatalmas világfürdő ez. A föld legellentétesebb pontjairól idesereglő vendégek kényelmére és gyönyörködtetésére van itt berendezve minden, minden. A város lakosai nem csehek, hanem németcsehek, a mint magukat hívják: „Deutschböhmen". Anyanyelvük német. Csehül nem tudnak, vagy ha tudnak, sem beszélnek. A cseheket nem szeretik. S nagyon rossz néven veszik, ha valaki cseheknek tartja őket. Különben nemcsak a karlsbadiak éreznek és gondolkoznak így, hanem egész Egerland lakosai. De ezek kedves szerkesztő urat, tán nem is érdeklik, inkább az, miképen végeztem és végzem azokat a dolgokat, a melyeket ígértem. Ideérkezésem után azonnal dologhoz láttam. Lelkigondozásban részesíteni az itt üdülő magyar s különösen ref. magyar katonákat. De csakhamar arra a tapasztalatra jutottam, hogy ez így egyszerűen nem megy. Több kórház van itt. S azok egymástól távol esnek. Mindenikben gondoznak magyar testvéreket. Mindeniket meg kellene látogatni. Ez azonban egy lábbadozó betegnek fáradságos. Hiába, ha az ember, még pedig normális súlyú ember, elveszíti súlyának l /-0 részét, csak megérzi azt. Olyan módszer után néztem, a mely kevesebb fáradsággal megoldhatóvá teszi feladatomat, sőt, a mellyel szélesebb körben gyakorolhatom az idegenbe szakadt magyar kálvinista lelkész nagyfontosságú hivatását, mintha működésemet csak a kórházakra szorítanám. Elmentem a karlsbadi ev. lelkészhez, Líc. Camillo Feller helyettes püspök úrhoz s megkértem, hogy néhány magyar istentisztelet czéljára engedné át a templomot. A legkedvesebben fogadott. Mikor meghallotta, hogy magyar vagyok, szinte a várakozásomon felül fölmelegedett. Mindjárt el is mondta azt a pár magyar szót, a mit tud: „Matyr emp" tréJc empr!" (Magyar ember deiék emberi) és „desek!" (tessék!). Hát bizony szép kevés az, a mit magyarul beszélt, de annál több, a mit tett. A templomot az első szóra átengedte. Elvállalta, hogy énekünkhöz szívesen eljátsza az elő- és utójátékot. Sőt a Karlsbadban megjelenő Badeblattban közzé is tette a magyar istentisztelet helyét és idejét.
