Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-20 / 25. szám

Ezután jelentkeztem a Militár-Badehaus parancsnokánál. Előadtam, hogy a helybeli ev. templomban magyar istentiszteletet óhajtok tartani. Kértem hozzájárulását, valamint azt, hogy ezt a különböző kórházakban tegye közhírré. Az alezredes úr kérésemet méltányolta és ígérte támogatását. Ezzel rendben voltain. De ennyivel nem tudtam megelégedni. Sok magyar van Karlsbadban. Ezek itt járnak-kelnek egymástól izoláltan, egymásról mitsem, vagy alig tudva. Ezeket mind összeszedni, velük együtt énekelni a szózatot, himnuszt, velük együtt imádkozni, együtt lelkesedni a magyarságért: ez volt legfőbb óhajtásom. Hogy ezeket terveimről értesítsem, elhatároztam, hogy előveszem a legmodernebb eszközt, a falragaszt. Elmentem a polgármesteri hivatalba. Előadtam tervemet. S engedélyt kértem arra, hogy a kolonnádokon, a hol naponként minden fürdővendég megfordul, hirdethessem a magyar istentiszteletet. A polgármester habozott. Anynyira kényesnek tartotta a dolgot, hogy maga nem is merte az engedélyt megadni, hanem megígérte, hogy kérésemet jóindulattal fogja a városi tanács elé terjeszteni. Harmadnapra megkaptam az igenlő választ, de azzal az utasítással, hogy a hirdetéshez eszközöljem ki a rendőrhatóság engedélyét. Ez hamar sikerült, de itt a városi rj.ítcszeti hivatalhoz utasítottak. Itt, fogadtak a városi hivatalok közül a legmelegebben, de a hivatalt vezető főmérnök a fürdőigazgatósághoz. min: az engedély megadására legilletékesebb hatósághoz irányított. Már-már komikussá váltam magam előtt, a mint a várost nyakamba véve járok hivatalból ki hivatalba be. De, gondoltam, ez már utolsó út lesz, ezt még csak megteszem. Itt is hamar végeztem, hanem ismét de következett. Fáradjak cl a Bezirkshauptmannschafthoz és ott adjam elő kérésemet a hirdetést illetőleg, mert, hirdetni annak hozzájárulása nélkül semmit sem lehet. Megjártam ezt az utat is. Bizony ennyi jövéssel-menéssel jó néhány kórházat meglátogathattam volna, de legalább május 31-én végre mégis csak ott fehérlett a Mvhl-BrunnMarltl-Brunn-, Sprudel- és Schloss-Brunn-kolonnádokon az én szerény plakátom : Magyar ref. tábori lelkész a helybeli ág- ev. templomban június 2-án (szerdán) délelőtt 11 órakor magyar istentiszteletet tart, a melyre az itt tartózkodó magyarokat felekezeti különbség nélkül szeretettel meghívja*. Tehát az eíső lépés sikerült. Az volt csak hátra, hogy azok, a kiknek szól, elolvassák és átérezzék azt, :i mi az én lelkemben él. Nagy lelki örömmel láttam, hogy plakátom alatt tömörülnek. Majd talán ! Elérkezett a 2-ikn. El a 11 óra is. A templomban gyülekeztek szépen a mieink. Jöttek a katonák báró Bothmer tábornok úrral az élükön. Jöttek a többi magyarok is. Legtöbbnek ibolyacsokor volt a gomblyukában nemzeti szalaggal átkötve. Egyik lelkes magyar egy szép nemzeti kokárdás csokorral még az Úrasztalát is felékesítette. Kezdődött az istentisztelet. S felzendült a szózat s felhangzott az ima s az ige. Míg könnyes szemmel áldást kívántunk a magyar hazára, lelkünk összeölelkezett, összecsókolódzott, s elszállt messze, mes-ze. Ott lebegett a magyar alföldi rónán, a melynek zsendülő vetései között már-már szól a pitypalaty s a melynek csordáival már-már játszik a délibáb. Majd felhágott a magas csúcsokra, a melyeknek fehér havát a magyar baka vére festette pirosra. Olyan biborpirosra! És felzúgott az ének ! Hangosan, viharosan, bűvösen, magával ragadóan!: „Isten, áldd meg a magyart!" Istenem, de boldog is voltam ez után az istentisztelet után ! El tudom képzelni, mit érezhetett a debreczeni papok nesztora, Könyves Tóth Kálmán, mikor évekkel ezelőtt ugyanebben a templomban hirdette édes hazai nyelvünkön az igét. Atéreztem egy jól végzett munka boldogító öntudatának teljességét. — Folyó hó 9-én ismét összejövünk. Mikor ez istentiszteleteket sürgetem s ismerőseimet az eljövetelre buzdítom, nem teszek felesleges dolgot. A magyarok összegyűjtésére, a magyar nemzeti öntudat ápolására, fejlesztésére nagy szükség van itt. Azt gondoljuk, hogy mi, magyarok, öntudatosak, önérzetesek vagyunk. Pedig dehogy! Hogy méltányolnak-e bennünket, vagy csak észrevesznek-e, olyan keveset gondolunk azzal! Pedig ez nem helyes! Igazán tanulhatnánk a németektől! Azok nemzeti öntudata a kelleténél is erősebb. Sokszor szinte bántóan erős ! A magyar öntudat szinte bántóan gyenge! Tele van Karlsbad magyar emlékekkel! A Schloss-Brunn m- lb 1t a Jager-szálló falán márványemlék hirdeti, hogy Arany János 1869 - 1876 ig minden évben ott tartózkodott. A Sprudel mellett a Mári;:hi.f oldalfalán szintén márvány hirdeti a mi báró Eötvösiinknek 1864 nyarán volt ott lakozásár. A Faulenzerwegen Arany János padja, az Imperial szálló aljában a magyarok hálájának gyönyörű obeliszkje. a Göthewegen a hegy oldalában magyar üdvözlő vers stb. stb. Elég volna elsorolni! De ezeket az emlékeket csak mi látjuk. Ezekről s mi rólunk nem akar itt tudni senki. Tegnap lobogódíszben állott a város Przemysl visszafoglalásának örömére. Fekete-sárga és fekete-fehér-piros zászlók százai tarkáloitak mindenütt. Magyar trikolor de kevés volt! Mikor egy karlsbadi ismerősömnek említettem, hogy ha itt az osztrák császárság városában az osztrák lobogó mellé csak a német szövetségesét tűzik s a még szorosabb szövetségben álló magyarét mellőzik, ez nemcsak illetlen, hanem sértő is: azt felelte rá, hogy a sárgafekete a magyart is jelöli, mert Ausztria és Magyarország egy. Mikor hosszas magyarázatomra, hogy nagy tévedésben van, azt felelte, hogy a magyarokról, mint nemzetről, nem tud semmit, valóban alig tudtam magamat türtőztetni. Mikor fognak tudni a magyarokról, ha most, nem ! ? De hála legyen az ilyen durva elszólalásokért! Ezek nyitják fel majd a szemünket. Hatásuk már látható is. Hogy Karlsbad városházán ott lengett a német zászlóval egyenlő nagyságú magyar zászló s hogy a zenekarok játszák már a Rákóczi-indulót, az „Éljen a magyar"-t, a „Marksa és Marischká"-t, ez nem ment csak úgy magától! Ez már a most; Karlsbadban lévő magyarok önérzetének ébredését jelenti. S hogy a német