Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-17 / 3. szám

lehetőségek, új. magasabb fejlődés, magasabbrendü élet, Istennel kötött újszövetség jő a láthatárra. És lészen ... A krisztusi szeretet ráhajol a világra. A király ... a vőlegény érkezik, közeledik a világhoz. . . . Vájjon elég volt-e már a könny és a vér, hogy tisztára mossa a mi újszövetségünk diadalmas ünnepére a lelkünk menyegzői ruháját ? MurakÖzy Gyula. A JÖVŐ KÉPE. Az igazságnak néha nagyon sok idő kell nemcsak arra, hogy érvényesüljön, hanem még arra is, hogy mint ilyen észrevétessék. Az a nehéz megpróbáltatás, mi a háború képében reánk szakadt, sokfelé játsza kijózanító szerepét, reávezetve bennünket olyan igazságokra, a melyekről előbb azt hittük, hogy nem is léteznek, mert mi nem tudtunk róluk. Milyen lényegesek ezek, mily nagy mértékben tényezői a nemzeti létnek és mi a szabad sajtó évtizedei után rémes események hatása alatt fedezzük csak fel őket. Vájjon nem szégyen és óriási veszteség-e ez? Ezeket a tépelődéseket idézte fel bennem a Prot. E. és I. L. ez évi első számában közzétett Krónika, a mely Boroevics tábornok és főgondnokunk, Darányi Ignácz nyilatkozata alapján reámutatva népünk nemes magatartására, harczias tulajdonaira, azt a tanúságot vonja le, hogy egyházunknak közelebb kell jutni a néphez már csak azért is, mert híveinek túlnyomó része a földművesek soraiból kerül ki. Az a gondolat ez, a miért egy negyedszázadnál régebb idő óta küzdünk, félretolva fényesebb, egyéni előnyökkel dúsabban biztató czélokat, az a törekvés, a melyért annak idején annyi támadást, sőt rágalmat kellett elviselni. Ezeknél azonban bántóbb volt a hideg közönbösség, sőt lenéző kicsinylés, mellyel oly helyeken találkoztam, hol e kérdések sorsán is döntöttek. Ha ezt a közönbösséget sikerült volna évtizedekkel ezelőtt eloszlatni, a bűnös tétlenséget szervezett és folytonos munkával helyettesíteni, ma számosabb, testileg és lelkileg még többet érő magyarság lepné el az uzsoki és egyéb kárpáti szorost, verve vissza a muszkát hideg hónába, a honnan ide jött. Gazdagabbak volnánk pénzben, emberben, az emberek azokban a tulajdonságokban, a melyek a győzelmeket biztosithatják. Amerikában kevesebb volna a magyar, idehaza talán kevesebb az áruló. A vallásos revival, melyről annyi szó esik, nem most kezdődnék. A hívek nem most kezdenének az Úr felé fordulni, belátva, hogy felülről csak akkor várhatnak nyugalmat, támogatást és segítséget a bajban, ha nem feledték kötelességüket akkor sem, a mikor verőfényesen sütött a nap és dús aratást ígért munkánk jutalmaként. Az a fohászkodás, a mely a Krónikás szívéből égnek száll, létesíté a Kálvin-Szövetséget, melynek czéljává a szocziális érzék fejlesztését tettük a vallásosság megerősítése által. Idevág természetesen a szocziális bajok kiirtása, a szeretet és puritán egyszerűség felélesztése, a mi végső elemzésben a nemzet erősítését jelentené. A mi magyar katonáinkban, tanú reá a Neue Freie Presse, mely kénytelen a kálvinista magyarok harczát dicsérni, valami maradt még apáik erényeiből: az áldozatkészség egészen a halálig. A nagy háború hullámai, bármilyen rettenetesen zúgnak is ezidő szerint és fognak zúgni hónapokon át, elülnek egyszer. A katonáknak az a része, melyet el nem pusztítottak az orosz golyó, a tél fagya és a nélkülözések sajnosan változatos fajtái, hazatér övéihez, meggazdagulva tapasztalatokkal, melyekre nem számított s a melyek gondolatainak új irányt adnak, cselekvényeinek talán új medret vájnak. A szürke, egyhangú, polgári munkába új elemet visz belé, azt a tudatot, hogy áldozatkészség nélkül igazán nem lehet nagy dolgokat elérni. Megtanulta a mások terhét viselni, mások javáért látta elhullani bajtársainak százait és ezreit, azokban a sötét órákban, melyekben szinte hallotta a halál kaszájának suhogását, lehetetlen volt nem éreznie, hogy fensőbb hatalmak kezében csak eszköz vagyunk. De tudja immár azt is, hogy a harczi tulajdonságok merészség, bátorság,, a nélkülözések könnyű tűrése, mind csak akkor értékesek, ha magasabb erkölcsi czélokat szolgálnak. A haramia is koczkáztatja biztonságát és életét, de koszorút mégis csak azok homlokára fonnak, a kik ezt nem önző egyéni czélokért teszik. Azt a sok, nagy és nem egy tekintetben nemesítő tapasztalatot alapul véve, a melyekben harczosainknak része van, támaszkodva azokra az értékes tulajdonságokra, melyeket felmutatnak s a melyek oly lényegesek az egész monarchiára nézve, kell majd megindítani az új korszak újjáteremtő munkáját. Eldobni magunktól azokat a csillogó semmiségeket, melyek a nagy város léhaságait tukmáltak reánk, kiterjeszteni figyelmünket a falura és annak népére, behatolni lakóinak szívébe, lelkébe, megtisztítani ezeket a salaktól, szervezni a jó és értékes tulajdonságokat, ez lesz kötelességünk. Ki hivatottabb erre a papnál, tanítónál s kinek van több alkalma reá? Ne feledjük azt, hogy ha a tudós kincsei felülről áradnak is szét, az erkölcsi megújulás csírái rendesen alólról törnek fölfelé. Ezekre kedvezőbb* a nélkülözésekkel vagy erőfeszítésekkel gazdag élet,, mint az a talaj, melyben a gondtalan luxus, fényelgő pompa öli meg az altruizmusnak még csiráit is. Ki meri ma, annyi áldozat után azt mondani, hogy a magyar falu és annak népe a figyelmet és gondoskodást nem érdemli meg ? Ki elég merész azt állítani, hogy a kik ennek a békés szocziális munkának harczosává szegődnek, hiú czélokra vesztegetik az időt és erőt? A nagy háború, ezrek vérének hullása, az apátlan árvák könnyei, az elhervadó özvegyek panaszai új kornak előkészítői lehetnek reánk nézve, ha a nagy idők komoly tanúságait igazán puritán komolysággal igyekezünk a köz javára fordítani. Irányozzuk tekintetünket és.