Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-17 / 3. szám

figyelmünket az éltető víznek, a nemzeti erőnek, a tisztább erkölcsöknek forrásaira. Igyekezzünk azokat épen tartani. Ne feledjük, hogy annyi haladásnak keresztelt hiábavalóság helyett, melyek a testnek szolgálnak, haladásnak csak az tekinthető, mi az embert emeli, törekvéseit megtisztítja. Annyi ellenség által támadva, szükségünk van a legkisebbek munkájára is. Helyünket különben megtartani nem leszünk képesek. Ha nyertünk, akkor is nagy szükségünk lesz a mérsékletre. Ha nem tudnánk oly békét biztosítani, a mi igényeinket kielégíti, új erők gyűjtése és teremtése annál elmaradhatatlanabbul szükséges lesz. Honvédelmi miniszterünk egyik előadásában rámutatott arra, hogy a csaták sorsát az erkölcsi erők döntik el. Az az anya, a ki iiát kötelesség-tudásra oktatja, az az apa, a ki a becsületes munkát vele megszeretteti, nem kevésbbé tényezői a győzedelmeknek, mint az az egyházi férfiú, a kinek a harczba vonuló azt a meggyőződést köszöni, hogy van Bíró a felhők fölött s a hazáért, mint a római mondja, meghalni édes és dicső! Vésődjenek be ezek az igazságok ez új év folyamán mélyebben lelkünkbe s irányozzák nagyobb mértékben tetteinket, mint bírták eddig. Bernát István. A SZENT HÁBORÚ. A keresztyénség a béke vallása. A keresztyénség háborúi minden hívő lelkében csak úgy tűnhettek fel, mint az isteni büntetés csapása, a keresztyén ember lelkében kiolthatlan a munkás béke utáni vágy. A keresztyén felfogással merő ellentétben áll a háború „szentsége". A rombolás, az öldöklés nem lehet Istennek tetsző kegyes cselekedet. Ezért is oly érthetetlen előttünk kelet vallásának, a mohammedánságnak „szent háborúja". Az iszlám szent háborúja a sivatag mostoha viszonyaiból nőtt fel. Moliammed (571—632) tanának hirdetésével oly makacs ellenállásra, ellenségeskedésre és megvetésre talált, hogy pszihikai reakcziókép eszméjének abszolút érvényesítését tűzte ki vallása főczéljául. Eleinte a zsidóságot akarta a pogány arabok bálványimádása helyébe emelni, de a midőn medinai tartózkodása ideje alatt (622 — 632) a médiai zsidók nem akarták benne látni a Megváltót, ellene fordult ezeknek is és ezeknek megtérését, vagy kiirtását épen úgy vallása tételének állította fel, miként a pogányokét. Mohammed gondolatában megért az eszme az előtte ismert világ meghódítására. Legyőzte a mekkai bálványimádókat és legyőzte a zsidókat. A medinai zsidó, törzseket elűzte lakhelyükről, raktáraikat, pálmaszigeteiket feldúlta, mert nem akartak megtérni, de csakhamar kénytelen volt belátni, hogy eljárása bármennyire erősíteni fogja az iszlám vallást, annyira fogja gyengíteni az iszlám község anyagi erejét. Tanának megfelelően a moszlim csak „tized"-et tartozott a községnek beszolgáltatni. Ez a, „tized" (zakát) azonban nem rendszeres adóztatás, hanem az Istennek felajánlott hála adó. Minden mohammedán, a kinek vagyona bizonyos fokot elért, a felesleget „tisztázni" tartozott, nehogy annak élvezete a szegényektől való elvonásnak tűnhessék fel. Ez az adó nem fedezhette az ifjú iszlám állani kiadásait s ha Mohammed nem is ejtette el eszméjének abszolút érvényesítését a pogány arabokkal szemben, módot kellett találnia, hogy eszméjének kivihetőségévei ne tegye tönkre községét anyagilag. Elete vége felé vezetett hadjáratainak czélja, a melyeket zsidók és keresztyének ellen intézett, már nem a térítés volt, hanem a hódítás. Midőn a khajbari zsidókat legyőzte, nem telepítette ki őket, hanem meghagyta őket földjeik birtokában. Ezért a szabad birtoklásért azonban Mohammednek jövedelmük egy részét, még pedig a hódító által meghatározott részét, be kellett szolgáltatniok. Ez a földadó (kharads) megadta azt az alapot, a melyen a mohammedán község gazdasági léte biztosíttatott. Mohammed azonban nem áldozta fel vallása erkölcsi érvényesítését. Földadó fizetésére csak oly egyén volt kötelezhető, aki kinyilatkoztató vallásban hitt, „könyvbirtokos", a mint a korán nevezi. Ezeknek nem kell a mohammedán vallást felvenniük, saját vallásukat megtarthatták, de megalázásuk jeléül szégyenadót is kellett fizetniök. Ez volt a fejadó (dsizja). Az iszlám állam tehát szerződésre lépett a zsidókkal, keresztyénekkel, később a zoroasztriánusokat is bevették a kategóriába, de a szerződést a hódító egyoldalúlag állapította meg. E szerződéses szervezetből folyt, hogy az iszlám útja csak a hódítás lehetett. Ez a hódítás pedig csakhamar oly területek birtokába helyezte a moszlim arabságot, hogy Omar kalifa (634—644) rendeletileg kényszerült a birtokviszonyt szabályozni. Beduin szokás szerint a nyert zsákmány egyötöde a községé, a többit a harczosok felosztották maguk között. Omar tudta, hogy ha beduinjai ilyformán nagykiterjedésű földbirtokhoz fognak jutni, abba hagyják a vallás harczait és a föld előbbi urait rabszolgasorba sülyesztve, gőgös agrár arisztokrácziává fognak silányulni. Ezért elrendelte, hogy a hódított terű letek korona-uradalmak, a régi birtokosok tovább művelik, jó jövedelmük egy részét beszolgáltatják az államnak, ez pedig e jövedelemből eltartja a hit liarczosait, a hódító arabságot. így az iszlám katona-állammá vált, a mely szaporodása következtében is, vallása tanítása folytán is örökös háborúkat kényszerült vezetni a világ nem-mohammedán népei ellen. A középkoron át minden szultán ós minden kalifa trónralépése alkalmából fogadalmat tett, hogy a nemmohamedánok ellen vallásháborút fog hirdetni és vezetni. Az orthodox moszlim theoria szerint a vallásháború szent kötelesség, vezetése a kalifára hárul és addig tart, míg a föld meg nincs hódítva. A liberális moszlim theoria azonban kiegyenlíti az elvet a gyakorlati lehetőséggel és tagadja a vallásháború (dsihád) támadó jellegét. Nem a hódítás vagy az iszlám ráerőszakolása lehet a dsihád czélja, hanem a mohámmedánság megvédése. A dsihádot a kalifa, jelenleg a török szultán, az