Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-16 / 20. szám

ismét a közügyek munkamezejére szólítja. 1890-ben a Szilády János halálával megüresedett tanácsbírói székbe ülteti, 1893. évben pedig, mint egyhangúlag megválasztott esperest, Újvidéken nagy lelkesedéssel hivatalába beiktatja. A kevésen hű munkás egy 40,000 lelket számláló, egy milliónál több, idegen nyelvű s más vallású lakossal bíró, öt vármegye területére kiterjeszkedő egyházmegye élére állíttatott, azokban a nehéz időkben, a mikor az egyházpolitikai függő kérdések kiint, az országos gyámintézeti szervezkedés bent a legélénkebb hevületben tartották a kedélyeket, a mikor az egyház vezetésére hivatott tényezők közötti széthúzás miatt „beállott a zavar, jelentkezett a válság, megöröködött a viszály s félő volt, hogy bekövetkezik a végelgyengülés". Mindjárt működése kezdetén „kérlelhetlen szigorral kényszerítette a lelkészeket, tanítókat, presbitereket együtt munkálkodni, mert míg ez meg nem lesz, nincs meg a kívánt jó eredmény". Vallotta, hogy „a baj takargatása nem rendezés, a seb eltagadása nem gyógyítás, a viszálykeltés nem életpezsgés, a képzelt igazság hánytorgatása nem békére törekvés és a szabadosság űzés nem szabadsággal élés." Mindemellett is — saját bizonyságtétele szerint — a jóakaratból vitt legtöbbet esperesi székébe, a mit csak igazságérzete s mindenkihez való szeretete s tegyük hozzá: szerénysége és eggszerüsége multak felül. A földi igazságot mindenkor égi irgalmassággal igyekezett párosítani, azon az Áronokról reánk maradt sarkigazság alapján, hogy az egyházi életben a quid juris mellett a quid consilii alkalmazása is bölcseség a maga helyén. Ezekben rejlik az ő nagy sikereinek és általános közkedveltségének titka, bár ez utóbbit sohasem kereste. Mindenkor féltő szeretetének és gondoskodásának tárgyai voltak felekezeti iskoláink. Fenntartani mindaddig, míg a türelem keresztyén erénynek nem ismertetik el s míg a teljes viszonosság gyakorlatilag is nem alkalmaztatik egyházjogi, iskolajogi viszonyainkban s míg az államtól mi is meg nem nyertük a létfenntartásra szükséges segélyt. Nem is történt az ő bölcs vezetése alatt álló egyházmegye területén 22 évi espereskedésének ideje alatt — az egy Pacsér kivételével — (Baján csak névleg volt felekezeti iskola) iskolafeladás, mert vallotta, hogy egyházmegyénk földrajzi fekvéséből kifolyólag reánk nézve, a felekezeti s nemzeti létért való küzdelemben pótolhatatlan eszköz a felekezeti iskola; az a felekezeti iskola, a mely a református egyház czéljának minden tekintetben hű kifejezője s törhetetlen emeltyűje. Különös gondban részesítette szlavóniai egyházainkat, iskoláinkat. Áldott emlékezetű dr. Antal Gábor dunántúli püspökkel együtt szervezte s intézte a Juliánegyesületi sególyakcziót. A r. katholikus egyházból kivált maradéki és nikineii magyar, a horvát és szerb lakosság között szétszórt csontok összeszedegetése által alakított, beska-vukovári, becsmen-dobanovce-turcsin-újbanovcei egyházak szervezése és anyagi erősítése mellett a quid concilii elvet érvényesítette. Maradék, Nikinci anyagi előhaladásuk meglévő feltételeit egyedül az Ő határozott s bölcs előrelátásának köszönhetik. Mikor a Korbai-hagyatékból, a melyet szintén az ő gondossága óvott meg egy örökösödési per hátrányaitól — 90,000 K-t kiutalt, mint kölcsönt, az alakulófélben levő maradéki egyháznak, megdöbbent az egész traktus . . . egyedül állott . . . végrehajtotta a pénzügyi műveletet s már 60,000 K költséggel templomot épít és belátható rövid időn belül ez lesz a traktus legvagyonosabb egyháza. — A nikineii földek végleges rendezését akadályozta a háború s meggátolta a halál. De nem akarom én az Ő munkásságának részleteit felsorolni, kevés ahhoz egy nekrolog kerete. Mindenütt ott volt ő, a hová a közérdek hívta, a hol egyházának, megyéjének, a magyarság ügyének használhatott. Kora ifjúságától részt vett a megyei politikai életben. Évtizedeken keresztül megyebizottsági tag, a legszűkebb körű intézőbizottságnak is tagja. A 67-es kiegyezés rendületlen, soha meg nem tántorodó híve, korábban a „Hon" belső munkatársa. Ott volt ő mindig azok között, azok élén, a kik a jót, a nemest magáért a jóért, a nemesért cselekszik s az önzetleneket mindig biztatgatja, erősiti megfontolt tanácsaival. Munkásságával Piros község s egyházmegyéjének élete és fejlődése össze van forrva, a szlavóniai magyarság történetkönyvébe soha el nem mosódó betűkkel írta be nevét s még életében az elismerés babéra övezte őszinte homlokát. * Nem tudom, vájjon mint hazájának és egyházának hű fia, avagy az övéiért fáradozó családfő volt-e nagyobb ?! Házasélete boldog volt, négy gyermeke (három fiú és egy leány) volt. Sándor és Ilona kis gyermek korukban elhaltak, de édes-bús emlékük kísérte az édesapát holta napjáig. Életben maradott két fiát gondosan nevelte. Szabó Lajos dr. ügyvéd, Újvidék sz. kir. város főügyésze, Szabó Béla dr. Krassó-Szörény vármegye kir. tanfelügyelője. Apjuk büszkeségei; az aggkor egére aranysugarakat varázsoló szerető gyermekek. A Szabó Péter gyermekei nem is lehettek mások. Neje nyolcz évvel előbb költözött el. Egyháza halálában is megbecsülte öreg papját. Fehérruhás leányok sorfala között a presbitérium tagjai vitték ki koszorúkkal borított koporsóját a pirosi temetőkertbe. Temetése április 8-án d. e. történt a gyászfelek és a megye minden részéből egybegyülekezett tisztelők, egyházi és világi hatóságok jelenlétében. A háznál e sorok írója mondott rövid, gyermeki érzésből áthatott imát, a templomban Tóth Sándor feketehegyi lelkész, egyházm. tanácsbíró, az elhunytnak jó barátja, indított szívekig ható beszédével s imájával bennünket, szomorodott szívűeket, könnyekre; a sirnál pedig Kontra János csúzai lelkész, egyházm. tanácsbíró ajkairól hangzott el a búcsúérzés teljes szava, mit követett a bácsi evangelikus egyházmegye képviseletében jelenlévő kiszácsi ev. lel-