Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-09 / 19. szám

a törvényhozás méltó büntetést szabni elfelejtett. De látjuk másfelől azt is, hogy megtelnek templomaink ; közönyösek és hitetlenek megtalálják az Istent, a kit eddig nem kerestek. Látjuk azt, hogy a jó emberek még jobbak, még nemeslelkűebbek lettek. Közelebb jöttünk az Éghez. Egyházaink az emberszeretet jegyében újabb kötelékekkel kapcsolták magukhoz a híveket. Különösen ki kell emelnem a dunamelléki kerület kezdeményezését, mely sebesült és beteg katonáinknak az ország határán túl való felkeresését is javaslatba hozta s a mely a konventi elnökség részéről méltányos megítélésre és áldozatkész támogatásra talált. Egyházkerületeink versenyeznek egymással a sebesültek, betegek és vigaszra szorulók gondozásában. A cura pastoralisnak sok módja és sok neme képzelhető, de egyik sem szebb és egyik sem áldásosabb, mint a melyet hadi cura pastoralisnak joggal nevezhetünk. Mert az oly pillanatban, a mikor minden bizonytalannak látszik a gyarló ember előtt, a mit bizonyosnak tartott, akkor fordítja Isten felé az emberek révedező szemeit. Akkor tanítja őket a zsoltárral, hogy a keresztet, melyet 0 mért reánk, könnyen hordozzuk. Az egyházak jövőjét a békében az határozza meg, hogy miként tudták a háborúban nemes hivatásukat felfogni és teljesíteni. A hadviselés egyházunkra is új helyzetet fog teremteni. Visszatérnek a pítriarkhális szokások és a puritán erkölcsök. Ezek segélyével kell és lehet a háboni-okozta sebeket kihevernünk. Ellenségeink sikereink láttára megfogynak és lecsendesednek; híveink pedig bátrabbak és erősebbek lesznek a hitvalló munkában. A köztünk és híveink közt a hadjárat alatt létesült kötelékeket a háború után sem szabad lazítani engednünk. Ellenkezőlég, azokat erősíteni, állandókká és örökösökké tenni lesz feladata egyházi életünknek a békében; és akkor oly megújhodásnak, oly újjászületésnek nézünk elébe, a mely egyházunkat és annak jövőjét megdönthetetlen bástyákkal veszi körül. De lelkészeink és tanítóink ne csak a lelkiekre gondoljanak, hanem gondoljanak népünk anyagi bajaival is. Minekünk egyszerre két hadjáratot kell folytatnunk. Csak az egyik az, a mely a csatamezőn folyik, a másik hadjárat gazdasági úton vezettetik ellenünk és kiéheztetésünkre, valamint szövetségeseink kiéheztetésére irányul. Hogy győzelmünket biztosítsuk, nekünk mind a két hadjáratban egyaránt diadalmaskodnunk kell. Ez utóbbi győzelmet kivívni az itthon maradottak feladata. Ezen gazdasági év termelésének, a hadseregeink és a népesség élelmezésének kérdése elementáris erővel tolul előtérbe. Ez utóbbi feladat megoldása csak úgy remélhető, ha egyfelől a szervezkedést a tökély legmagasabb fokáig viszszük, úgy hogy minden egyes közeg és tényező hivatását úgy teljesítse, mint azt minden kerék az, órában teszi, másfelől egy nagy és általunk, fájdalom, meg nem szokott önfegyelmezésre van szükség. Minden egyes ember többet kell hogy dolgozzék, minden egyes ember kevesebbet kell hogy élvezzen. Az első, a szervezkedés, inkább állami feladat, a másik, az önfegyelmezés, elsősorban a társadalomé. De mind a kettőben sokat várunk és sokat remélünk lelkészeink és tanítóink hazafias közreműködésétől, kik fenkölt hivatásuknál fogva népünk nagy rétegeihez legközelebb állanak és az állami és társadalmi munka irányításában legtöbbet segíthetnek ott, a hol a segélyre legnagyobb szükség van. Mi mind a két feladatot, úgy a katonait, valamint a gazdaságit, diadalmasan akarjuk megvívni. A mi talán hiányzik erőnkben, azt egyetértéssel ós kitartással akarjuk kipótolni. Imádkozunk a békéért, de nem olyan békéért, a mely a sírboltok csendjére emlékeztet, a mely minket megalázzon, nem is olyan békéért, a mely újabb háborúknak legyen csirája, hanem olyan bókéért, mely beláthatatlan időkre megalapozza a nemzet biztonságát, hogy abból a tengernyi áldozatból, a melyet meghoztunk vérben és vagyonban, dicsőség és áldás fakadjon a hazának ! MAGYAR DICSŐSÉG — MAGYAR HALOGATÁS Kedves meglepetés ért a napokban. Csomagot hozott számomra a posta. Kibontom s 50 darab csinos kiállítású kis könyvet találok benne. A könyvek mellett levő litografált levél arról értesít, hogy a magyar prot. keresztyén hívek számára ajándékképen küldi Lénk H. úr megbízásából Scherg György brassói ág. h. ev. lelkész. Mind a két név s egyén ismeretlen. Ki ez a Lenk H. úr? Mi czímen, mi okból ajándékoz nekünk ennyi könyvet? Honnan ismeri a nevemet, czímemet? Miért épen ide küldi? Kapott volna más is ez ajándékból? Ezek s hasonló kérdések tolulnak elém. Első dolgom mégis a könyv elolvasása. Ez a czíme: „Mi a Biblia? Lenk H. feleleteivel". Nagy figyelemmel, folyton fokozódó érdeklődéssel és élvezettel olvasom végesvégig. Nagyszerű könyv. Pompás feleletet ád a czímül feltett kérdésre. Látom, hogy a kiisztusi éleiben meggazdagodott, megváltást, újjászületést nyert léleknek a saját tapasztalatai nyomán nyert építő felelete ez. Most már, ha akarnám sem tehetném, hogy utána ne járjak e dolognak. Kérdezősködésemre Brassóból hamarosan megjön a felvilágosítás. Ennek nyomán örömmel és jól eső, magyar büszkeséggel mondom el én is az érdeklődőknek. Lenk H. úr a nagy német szövetséges államnak egyik derék fia, lipcsei tekintélyes, ág. h. ev. lelkipásztor. A nagy német napilapokban hónapszámra nap-nap után olvasta a magyar honvédek, a híres huszárok bámulatos bravúrjait, önfeláldozó vitézségét, a melyek nemcsak itthon, hanem szerte az egész világon megdobogtatják a szíveket. Hány külföldi szeme nyílott meg e híradások nyomán ?! Olvasta azt is, hogy a magyar vitézek saját testökkel hogy védték Németországot a Szilézia felől történt nagy orosz támadás idején. S Lenk H. úr nem maradt a lelkesedésnél. A szívében feltámadt hála érzete cselekvésre késztette. Hogyan s mivel hálálhatná meg a magyaroknak ezt a bajtársi hűséget? Ez a gon-