Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-10 / 2. szám
szalutál a kath. papnak?? Németországra ne hivatkozzunk, ott más a helyzet. A prot. és róni. kath. lelkészek egyforma elbánásban részesülnek a katonaságnál. Mi pedig így is háttérbe szorulunk folytonosan. Hátha a L.-t terve valóra válna. Isten mentsen! Igaza van a L.-t nagyérdemű szerkesztőjének, aláírjuk mi is, a mit a 924. oldalon mond : „Ne elveken lovagoljunk hát. . . /" Bizony ne. Lássuk meg a való életet. Ne feledjük el, hogy a háború folyamán már eddig is egész csomó ref. katona tért ki tőlünk s ment a róni. kath. egyházba, mert a róm. kath. katonapap foglalkozott vele. Hiába marasztották szerető szóval, két mankójára támaszkodva kijelentette, hogy ő ref. papot nera látott, a róm. kath. pap pedig szeretettel beszélt vele sokszor a Deckungban is, a Hilfsplatzon is, a Reservspitálban is. il /arjay Károly. JELENTÉS.* Alulírott 1914 november 23-án a főtiszteletű és méltóságos Elnökségtől azt a megbízatást nyertem, hogy a háború folytán az ausztriai kórházakban elhelyezett magyar református sebesülteket meglátogassam. Ez utamra november 27-én indultam el s miután az év végével és utitervem első részletének befejezésével mintegy természetes határkőhöz értem, másfelől pedig olyan észrevételeim is vannak, a melyek gyors cselekvést és orvoslást igényelnek: bátor vagyok az alábbi részleges jelentésben utam eddigi eredményét röviden összefoglalni és észrevételeimet a velük kapcsolatos szerény indítvánnyal együtt a következőkben megtenni: Bécsbe érve utazásom czéljáról legelőször a közös hadügyminisztériumnak tettem jelentést, a hol ez ellen semmiféle kifogást nem emeltek, sőt azt örömmel fogadták. Egyetemes igazolványt és jogosítványt a monarchia összes kórházainak szabad látogatására nem kaptam, mert az az egyes hadtestparancsnokságok hatáskörébe van utalva, így nekem azt azoktól, illetve a térparancsnokságoktól kell esetről esetre beszereznem. Örömmel jelenthetem azonban azt. hogy missziói utamra való tekintettel az osztrák vasutügyi minisztérium teljes szabadjegyet bocsátott rendelkezésemre a missziói körút egész tartamára. Ezt a jegyet azonban 1915 január 1-ével meg kellett újítanom s így néhány napi szünetet nyervén, felhasználom ez időt arra, hogy hazajőve, részben a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap útján, részben pedig e hivatalos jelentésben számoljak be eddigi utam eredményéről. Itt, említem meg azt is, hogy a M. Á. V. igazgatósága a Budapest-Marchegg, illetve Királyhida útvonalra szintén öt szabad-jegyet utalványozott, a mit köszönettel fogadtam. Végül pedig hálás szívvel jegyzem * Ezt az érdekes jelentést Sebestyén Jenő terjesztette be az egyetemes konvent elnökségéhez, fontos kiküldetéséről és útjának első részletéről. A többi egyházi lapokkal együtt mi is egész terjedelmében közöljük. fel azt is, hogy Szilassy Aladárné kegyelmes asszony jószívűségéből díszes úrvacsorai edényekhez is jutottam. A mi utam irányát illeti, az az elmúlt hónapban a következő volt: Wien - Mödling-Ba den- Klostern euburg-Prága, Pdsen-Kolin-Pardubitz-Brünn- H ien-Linz-Karlsb ad-Eger- Prága- Wien. Ezekben a városokban az ott található sebesültek száma szerint időztem 1—2, vagy több napig. Utamban, a hol csak lehetett, a legtöbb helyen kerestem az érintkezést az ottani protestáns lelkészekkel, a kik — mint örömmel láttam — már sok helyen foglalkoztak sebesültjeinkkel, sőt néhol magyar imádságokat is olvastak fel nekik, magyar nyelvű Újtestamentumokat ós vallásos iratokat osztogattak. Egyébként is sokszor láttak el értékes tanácsokkAl, igazán keresztyéni testvériséggel segítettek minden munkámban. Különösen ki kell emelnem ezek közül Emil Wolf prágai ev. lelkészt és dr. Ferdinánd Schenner brünni ev. esperest. Ez utóbbi magyarul is tanul a magyar sebesült katonák kedvéért. Látogatásaimat az elhagyatottan, szomorúan, honvágytól kínosan élő magyar katonák igaz, benső örömmel fogadták. Viszont pedig nagy és őszinte öröm volt számomra az az általános tapasztalat, hogy népünknek lelke mélyén még ott él az apák hite és az őszinte vágy az igazi, komoly vallásosság után. Csak egy szomorú mozzanat volt utamban s ez az, hogy nem állott módomban megsebesült híveink nagy olvasási szenvedélyét, vallási és lelki szükségeit a megfelelő mértékben kielégíteni. De a számomra engedélyezett idő rövidsége nem engedhették meg azt, hogy minden városban, minden kórházat meglátogassak és az egyes lelkekkel, hosszasabban és többször is foglalkozhassak. Meg kellett tehát elégednem azzal a tudattal, hogy mindez csak tájékozódás, úttörés, szóval pionirniunka volt, a melynek hasznai azonban ígv is megvannak. Igazi hasznát pedig akkor fogjuk látni, ha tapasztalatim alapján a főtiszteletű és méltóságos Elnökség további lépések megtételére fogja magát elhatározni, vagy az egyházkerületek fognak az általam körvonalazott irányban segédkezet nyújtani. Eddigi utamban a katonákkal való beszélgetéseken kívül két alkalommal prédikálhattam is, igen sok esetben úrvacsorát osztottam, nagyszámú Újtestamentumot és vallasos iratot juttattam kezeik közé és igen soknak állapotáról levélben, vagy levelezőlapon értesítést küldtem az illető családhoz, vagy a falubeli lelkészhez. Azonban legyen szabad hangsúlyoznom azt, hogy különösen vallásos olvasmányo kra lenne óriási mértékben szükség. Az Ujtestamentumok, bibliai részek és imádságos füzetek most már mégis csak terjednek, de nagyon kevés a rendelkezésemre álló vallásos olvasmányok és füzetek száma. Tulajdonképen ev. iratok tekintetében mindeddig csak mások könyör adományaira vagyok utalva. Legyen szabad e helyen külön is felemlítenem dr. Darányi Ignácz dunamelléki ref. egyházkerületi főgondnok úr szívességét, a ki 1000 darab Újtestamentumot bocsátott rendelkezésemre és Takaró Géza budapesti kőbányai
