Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-11 / 15. szám

tek. Az első hónap azonban elég volt arra, hogy az ember a saját tapasztalatai alapján alkosson fogalmat magának mindarról a sok mellékakadályról, a mely az ilyen utat minden eredményei mellett is olyan lassúvá teszi. Utazásom külső történetének leírásával azonban nem fárasztom a mélyen tisztelt közönség figyelmét. Hiszen a munka mindenütt ugyanaz volt. A megérkezés után jelentkezés a katonai parancsnokságnál, látogatás az esetleg a városban lakó prot. lelkésznél s azután a kórházak felkeresése. Ebben pedig nagy segítségemre voltak a helybeli lelkészek. Ok tudták, hogy hol, merre vannak magyarok s így elsősorban az általuk ajánlott kórházakat kerestem fel. Minden városban azonban minden kórházat, sajnos, nem látogathattam meg, mert akkor fele annyi városba juthattam volna csak el ez alatt a rövid két és fél hónap alatt,. mint egyébként. így is erősen küzdött bennem a kétféle munkaterv: vagy nagyon sok várost és kórházat látogatok, de gyorsabb tempóban, vagy kevesebbet, de a betegekkel egyénenkint többet foglalkozva. Es a helyzet úgy alakult, hogy mind a kettőre volt alkalmam. A legnagyobb szomorúságom azonban az volt, a mikor egy-egy városból kiindulva, a vonat ablakából megláttam a vörös-keresztes zászlót oly épületeken is, a melyekbe nem juthattam el. Ilyenkor mindig eszembe jutottak azok az esetek, a mikor kisebb kórházak mellett elmenve, a nagyobbak kedvéért el akartam őket kerülni. De nem egyszer valami előérzet vont, húzott befelé. Es sokszor úgy volt, hogy épen az ilyen helyeken találtam a legelhagyatottabban az evangélium vigasztalására és a magyar szóra legszomjasabb lelkeket. Es mégis, mégis . . . ha nem is szívtelenül, de kényszerűségből, hány mellett kellett elhaladnom szótlanul! Benyomásaimról, tapasztalataimról természetesen sokféle szempontból lehetne beszélni. Azt talán mondanom sem kell, hogy a magyarok ellátása s a róluk való gondoskodás majd mindenütt kifogástalan. Panaszt csak nagy ritkán hallottam, pedig ilyen szempontból is figyelemmel kisértem fiaink életét. S ha igen, ez rendesen csak ott történt, a hol férfiak voltak az ápolók. Mert hiába, a női szív nem tagadhatja meg magát s a hol nőké a vezető szerep, ott mindjárt más az egész kórház képe. Nagyobb a tisztaság, példásabb a rend, melegebb minden. Es ez így van nálunk is. Nemzetiségi ellenszenvről az ápolónők részéről alig lehet szó. Nagyon nagy kár azonban az, hogy az előttem álló óriási útra való tekintettel csak nagyon ritkán volt alkalmam egyes betegekkel többször és hosszasabban elbeszélgetni, hogy leszállva a csodálatosan érdekes magyar néplélek mélyeire, onnan néhány értékes gyöngyszemet hozzak fel azok számára, a kik szomorú pesszimizmusukban a magyar népet lelkében romlottnak és a fejlődésre képtelennek találták. Az én számomra felséges eredménnyel végződött ez a rövid kis utazás. Mert valamint épen korábbi külföldi utazásaim által emelkedett, fejlődött, tisztult, mélyült és hihetetlenül erősödött a hazaszeretetem, úgy a szenvedések által megpróbált, megtisztuló magyar néplélekkel való érintkezésem folytán még nagyobb lett a hitem és bizodalmam ennek a népnek a jövőjét illetőleg. Ennyi intelligencziával, nemességgel, józansággal, méltósággal s néha még ker. hit nélkül is, ennyi szívbeli nemességgel nem lehet pusztulásra ítélve egy olyan nép, mint a magyar! Csak egy nagy feladat várakozik még reánk. Tömérdek őserő, tiszta, nemes érez van elrejtve a mi népünk lelkének kincses bányájában. Ezt kell kibányászni, felhozni, megolvasztani a ker. hit tüzében, formába önteni és a nemzet jövője biztosítva van. Azt talán mondanom sem kell, hogy mindenütt a legnagyobb örömet jelentette az érkezésem. Hogy megmozdultak azokon a homályos téli délutánokon az ágyak, milyen mozgás lett egyszerre, mikor a magyar „Jó napot!" vagy „Jó estét!" megcsendült a szobában, hirtelenül, váratlanul, mint valami álom. Többször megtörtént, hogy különösen az olyan betegek, a kik egyedül, vagy kettesével, vagy súlyosabb sebesüléssel feküdtek, bizony sírva fogadtak örömükben, vagy talán bánatukban, mikor hozzájuk beléptem. Hiszen elképzelhető a helyzetük. A betegségük súlyos, a honvágy összetöri lelküket és hozzá még senkivel sem tudnak beszélni egy szót sem. Nem tudnak panaszkodni, nem tudnak kérni. Szavukat nem érti senki, tehát tűrnek csendesen. Mélyen megindító volt Olmiitz mellett egy szegény tífuszos fiú. Sötét, siralmas, rideg barakkok mélyén fekszenek itt az emberek. Egészséges ember hozzájuk csak akkor megy, ha muszáj. Milyen hatalmas erővel tört fel lelkéből a zokogás, hiszen az anyjának sem tudott már hetek óta írni, az pedig így hiába várta fiától a választ. Es mégis, még az ilyeneket is el kellett hagynom és tovább kellett mennem ... Vártak a többiek... Hiszen annyi volt a beteg mindenfelé ! De a mit én nem végezhettem el, azt elvégezték igen gyakran helyettem a vallásos iratok. Különösen a kis Ujtestamentumokat szerették. Morva-Fehértemplomban történt, hogy tévedésből egy olyan szobába nyitottam be újra, a hol már jártam. Az alatt a negyedóra alatt már elolvastak a kis bibliából egy részletet. Egyszer csak elém állott egy róm. kath. legény, kezében az Ujtestamentummal: „Tisztelendő uram, csudálatosan szép dolgok vannak ebben a könyvben ...! Milyen könyv ez . .. ?! Én még ilyet soha sem olvastam. Sokkal szebb, mint az én imádságos könyvem . . .1" Megnéztem a könyvet, János evangéliumánál volt nyitva épen. Általában úgy voltam, hogy legtöbbször felekezeti különbség nélkül kellett osztogatnom az iratokat. De ki is tudott volna ellenállni annyi ember kérésének, mikor a másvallásúak rendesen azzal érveltek, hogy „mi is magyarok vagyunk!" Kedves volt annak a betegnek az esete is Karlsbadbau, a ki szó nélkül, de látható szomorúsággal nézte-nézte, hogy hogyan osztogatom én az iratokat a többieknek. Egyszer csak megszólal: „Tisz-