Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-28 / 13. szám

Ugy is lön, nekem a Fejem sem fájt, valamíg annak a Munkának végét értem : noha a dolgom éktelen sok volt; mind eleségem igen vékonyan volt. Néha egy hónapig is bizony Bort nem ittam és mennél alábbvaló és oltsóbb Eledellel lehetett, olyannal éltem. Olyan sziikön költő voltam, hogy véghez vihessem azokat, a mikhez kezdettem. Sokszor ugy kiadtam a Pénzemet, hogy kenyér vételre is egy Polturám sem maradott. Néha dolgozott én számomra húsz ember, kiknek fizetésekre az én két kezem keresményének mind elégnek kellett lenni." Az akadályokon kívül, a melyekről a könyvnyomtató a fentebbiek során értesít, voltak még mások is, a melyekről később így emlékezik meg: „Mikor a Bibliát ollyan nagy fervorral nyomtatni contuálnám, az Erdélyi Ref. Ekklesia, vagy Erdély Országa felküldött embere mindenképen azon lévén, hogy engemet ínterturbáljon munkámban. Conciliumot (az-az az Amsterdami Consistoriumot) egybe-gyüjtötte ellenem, hogy legalább dehortáljanak . . . hogy elő ne menyek a munkában : én azt feleltem: Si totus mundus se milii opponat, ego toti rnundo me opponam, nec desistam, dum spiritus hos reget ortus ... a Corrector Társaim is el-tsüggedvén, kezdették javallani, hogy Cedendum praesenti necessitati." Misztótfalusi nem engedett „cum triumpho véghez vivém munkámat". A mily arányban közeledett a megkezdett munkának végéhez, abban az arányban megnövekedett vágyakozása is, hogy régen, idestova 10 év óta nem látott hazájába visszatérhessen. Bizonyosan örömmel gondolt vissza a kiállott küzdelmekre s örömmel gondolt az időre, a mikor majd régen elhagyott hónát felkeresheti. Bod Péter e Bibliáról így emlékezik meg: „Ez a Biblia olly kitsiny hordozható formában, kedves betűkkel, tiszta, vékony papirosra, hiba nélkül vagyon nyomtatva, hogy akkor még az idegen nemzetek is igen tsudálták s a mi Nemzetünk is már ma minden Editziók felett becsülli". Az 1689. év őszén indult el Misztótfalusi Kis Miklós hazájába, Dézsi Lajos szerint a nyomdaszereken és mátrixokon kívül 3500 teljes Szentírást, 4700 Uj-testamentumot s ugyanannyi zsoltárt indított útnak. A szállítmányt útközben veszedelem fenyegette, Lengyelországban a könyveket egy lengyel földesúr lefoglalta és Misztótfalusinak ugyancsak sok fáradságába került, míg féltett kincsét kiszabadította. Még a lengyel király, III. (Sobieski) János közbenjárását is kikérte. Boldog volt, mikor könyveit megkapta, a melyekkel most már sietve igyekezett hazája felé. Dr. Pruzsinszky Pál. Levél Boszniából. Nagytiszteletű uram 1 Vasárnap. Milyen nehezen várt nap. Újra együtt lenni egy csomó kereső, szomjúhozó lélekkel, a kik várják az örömhírt, keresnek összeköttetéseket az odafent valókkal, a kik érzik, hogy hétköznapon fáradt, gyakorlatokkal tört, sárban taposó, alázatosan a legutolsó altisztnek is hűségesen köszöngető katonák. De vasárnap: akkor emberek. Egy sorban állnak a zászlós úrral, az őrmester úrral, egy vágy, egy czél hozza őket össze, mind egynek szalutálnak, egy előtt hajolnak meg : az ő szerető mennyei Atyjuk előtt. Az ember ilyenkor tudja meg, milyen jó és szép együtt lenni az Örökkévalóval. Ilyenkor tudja meg, mit jelent az ő tornácza után kívánkozni. Ma legalább 300 magyar és német katona állt előttünk evangelikus kollegámmal, hogy különböző nyelveken vegyék Isten Igéjét. A gimnázium udvarán gyülekeztünk, s itt hangzott fel a hatalmas ének: Ein feste Burg ist unser Gott . . . (Csoportonkint jönnek, ma csak két németül nem tudó magyarom volt, a többi bácskai sváb vagy erdélyi szász.) Hogy nekünk, kálvinistáknak nincs legalább egy énekünk, a melyet minden nemzet kálvinistája, mint közös énekét ismerné el. Magyar, német, tót lutheránus atyámfiai különböző nyelven, de egy szívvel, lélekkel fújták, hogy a nagy kaszárnya zaja a hátunk megett egyszerre elcsendesedett. Közelről is élvezet volt hallani, különösen az erdélyiek éneklését. Hiszem, hogy távolról még szebb lehetett. Jó, becsületes családapák álltak az első sorban. Némelyiknek könny csordult ki a szeméből. Bizonyosan hazagondolt, az otthoni templomra, a családra, tűzhelyre. Hazakei ül-e mostanában vagy egyáltalán meglátja-e még valaha az övéit. Népfölkelők, a kik annyira kiérdemlik mindnyájunk becsülését. Szolgálatuk nehéz, fárasztó, odahaza nem hiszem, hogy annyi fizikai munkát végeznének naponkint: ott állnak lesütött szemekkel, lehajtott fejjel. Istennel beszélnek. Béke, nyugalom, csend van az arczukon. Miért nem lehet mindig így? Miért nem vihetik azt a csendet, békét a kapukon ki is magukkal? Rám nézve az tette a napot ünnepélyesebbé a szokottnál, mert ma szenteltem fel azokat az úrvacsorai edényeket először, melyeket édesanyám küldött a részemre. Úgy éreztem, mintha ma több jogon hívogathatnám a szomjúhozó, éhező lelkeket Annak asztalához, a ki megalázta magát mindhalálig, még pedig a keresztfának haláláig. Alapigémet és magyarázatomat a legnagyobb figyelemmel hallgatták. „A ki velem nincs, ellenem van és a ki velem nem takar, tékozol." Magyar beszédemben azt fejtegettem, hogv mit tesz Krisztussal lenni és mit tesz ellene lenni. Mit tesz elfogadni azt a nagy kegyelmet, melyet Isten az Ő szent fia által adott meg nekünk. Mit tesz benne élni egy olyan világban, a melyik el tudja választani a szentléleknek megvilágító hatalma folytán a jót a rossztól, ezt a világot attól a világtól, a hol Krisztus az Úr s a hol egy olyan sereg veszi őt körül, melynek tagjai mind úgy juthattak oda, mert elfogadták a feléjük nyújtott kezet, magukra vették a menyekzői ruhát, melyet a szíves, szerető szívű házigazda minden vendégének odanyújt, a ki egyszer átlépte küszöbét. . . . Szegény jó emberek, hiszem, hogy szívesebben