Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-28 / 13. szám

FEJSZE A FAK GYÖKÉRÉN. Itt a budai határban állítólag összeírták azokat a diófákat, a melyek hadiczélokra alkalmasak. Lehet, hogy innen-onnan ezekre is rákerül a sor ... A fejsze immár a fák gyökerére vettetett, a szép, nedvdús és még sok gyümölcsöt ígérő fákra is. Itt vannak és jönnek még majd a nagy megpróbáltatások napjai. Még sok ezer élet elmúlása, tengernyi könny hullása árán remélhetjük csak jövetelét az áldott békének, a melyet, míg itt volt, nem becsültünk meg és nem használtunk ki eléggé. Ha gondolunk arra, hogyan téptük és marczangoltuk egymást, hogyan fordultunk egymás ellen ádáz indulatokkal csak a közelmúltban is, akkor önkéntelenül is eszünkbe juthat a békesség áldott Fejedelmének fájdalmas szemrehányása, a mit virágvasárnapi bevonulása idején mondott Jeruzsálem felett: Vajha megismerted volna, a melyek békességedre valók! De még inkább lelkünkbe vágódik az a másik prófétai szózat, a melyet a via dolorosán mondott Jeruzsálemnek szenvedéseiben résztvevő asszonyaihoz : Jeruzsálem leányai ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon ... Mert ha a zöldelö fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán! A fejsze felemeltetett és odavettetett sok rossz, korhadt fának gyökerére. Ki ne gondolna most ezekben a napokban azokra az égbekiáltó gonoszságokra, a melyekről a mult napokban oly nagy elszörnyedéssel hallottunk, olvastunk. Fiaink százezrei álltak ott fenn a Kárpátokban velőt fagylaló hidegben, hóviharban, ezernyi veszély között és voltak közöttük, a kiknek ruházata hitvány, szétmálló és csizmája papirostalpú volt. Eszünkbe juthatott az apostoli intés abból a sokak által oly lenézően kezelt régi könyvből: Minden rossznak, sokak romlásának és megrontásának gyökere a pénznek szerelme. De ha nem gondolunk is az ilyen égbekiáltó, vérlázító dolgokra, hány más gyökér is van, a mely hitvány, rossz gyümölcsöt termő fákat táplál. Felfogások, élet- és világnézetek, rendszerek nagy erő- és tűzpróbája van most. Nemrég láttunk egy elterjedt napilapban ilyen kijelentést: „én imádom (sic!) az embert, a ki mulat, mert ebből árad minden erő és ez mutatja, hogy itt egy náczió él és készíti elő a katonákat, a kik a háborúba nem elpusztulni indulnak, hanem győzni." Hogy milyen erők áradtak ki az ilyen felfogásból, a melyet sajnos, sokan osztanak, ebből a minden áron való mulatni és testet, lelket megrészegíteni vágyásból, arról még majd sok szó esik a nagy háború elmultával . . . Most van a nagy emlékeztetések, számadások, tűz-és erőmegpróbálások ideje. Nem csak a külső eseményekre gondolunk. Azokra is természetesen. Már ennek a borzalmas felfordulásnak kezdete óta váltig hangoztatják, hogy a nagy élet-halál harcznak jobbra vagy balra eldőlte attól függ, hogy a küzdő felek milyen felkészültséggel mentek bele a nagy háborúba, milyen készletek felett rendelkeznek. A kiéheztetés rendszere nem új találmány. De nemcsak fizikai, anyagi dolgokban való készültségről és nemcsak épen arról a kiéheztetésről van szó, a mellyel ott künn a nagy mérkőzésben élnek egymás leküzdésére az ellenfelek, nemcsak ez ellen van szükségünk minden energiánkra, előrelátásunkra és még a morzsák megbecsülésére is. Szükségünk van nagy lelki, erkölcsi készletekre is. Különösen ezekre nézve kell zöldelö és nedvdús fáknak maradnunk. Bármit hozzon is a jövő, a nagy tarolás után magunkban kell hordoznunk, a kisarjadzás, az újraéledés feltételeit és reménységét minden téren. Jaj annak a fának: egyénnek, nemzetnek vagy bármi más intézménynek, a mely korhadtnak, száraznak találtatik! . . . —p. TÁRCZA. Egy kis idő. Egy kis idő s a rózsa elvirul, Csillag leesik, minden megavul; Mikor szerencsénk s szép napunk letűnt S bús alkonyatra hajol életünk: Csak egy marad meg a romok felett: Az édes-fájó szent emlékezet. Egy kis idő és szíved nem dobog; A kik szeretnek, azok boldogok. Szeress, szeress szívedből, a míg élsz, Késő szeretni már, ha sírba térsz. Elleneiddel békülj ki hamar, A míg sírodnak hantja nem takar. Egy kis idő és nem vagy elhagyott: A porbúi az igazság kiragyog, S melyért könny csillog annyiak szemén, Megkoszorúzva áll a szent erény S a mély síroknak titkos zárait Feltöri a szeretet és a hit. Egy kis idő — és mintha jó anyánk Bölcsődalát még most is hallanánk; Bölcsődal és gyászének összecseng És elnyeli a temetői csend. Egy kis idő — de mindörökre él A lélek, mely szeret, hisz és remél. Sántha Károly. Emlékezés Misztótfalusi Kis Miklósra. III Két dologról volt meggyőződve, arról nevezetesen, hogy lelkesedése az Isten előtt kedves s hogy feltett szándékának végrehajtására elegendő erőt ad neki az, a ki elég hatalmas az erőtlenség pótlására. „Ha az Isten ihlette belém azt az indulatot, bizony engem egészségben megtart, míg az véghez mégyen." Lelkesülten és reménységgel telve mondja: „Énnekem pedig tsak a kell, Egészség, melly meglévén, mind reá érkezem lassan lassan.