Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-29 / 48. szám

tábori századba beosztott népfelkelő állított be hozzánk s nyalka tisztelgés után a tiszteletes asszonyt kereste. Tágranyitott szemekkel uézett a meglepődött tiszteletes asszony az őt kereső katonára, a ki válogatott szavakkal adta elő, hogy ő százada nevében jött és zászlót kér a tiszteles asszonytól. Másnap délben jött a küldöttség — hat felpántlikázott vitéz — a készséggel megígért lobogóért, melyen már az utolsó öltéseket végezték épen a serény kezek. Néhány perez múlva megjelentünk a küldöttség előtt, melynek tagjai megindultan olvasták a szép lobogó felírását: — Ha Isten velünk — kicsoda ellenünk?... Majd a küldöttség szónoka mondott egyszerűségét túlszárnyaló beszédet, mire a tiszteletes asszony szólott a zászlóra nyomott igék alapján, úgy hogy én már csak egy-két szót rebeghettem a megindulástól s majd elfeledtük az útravaló olvasmányokkal és csokoládéval ellátni a népfelkelő vitézeket, a kik olyan diadalérzettel vitték magukkal a lobogót, hogy nagyobb örömmel talán a győztes csata után sem hozhatják. Megígérték, hogy visszahozzák! Segítse őket az Isten! Oh milyen más volt az az utassereg, mely elment „a szent szabadság oltalmára", mint az a véres, bekötözött fejű, felkötött kezű, megcsonkult lábú sereg, mely azóta jön egyreegyre... És ha fogékony volt a lélek az Igazság beszédére akkor, a nagy feladat előtt, vájjon fogékonyabb-e most, midőn Isten megtartó hűségét tapasztalta a csaták golyózáporában és látta, a mint imádkozni kezdett az is, a kinek szájából mindig káromló szavak hangzottak!?... Sebesültjeink is örömmel fogadják a lelki táplálékot. Hozzájuk is az a segítő készség nyitott utat, melyet mindenkor tapasztaltunk. Igazolványunkon ott van, hogy mindenkor szabadon látogathatjuk sebesültjeinket . . . Nyolcz kórházban ápolják önkéntes betegápolónőink katonáinkat. Hetenként háromszor látogatjuk a kórházakat káplánommal. A szétosztásra kerülő iratok ezreit (talán így is írhatom: tízezreit) az egyháztagok adakozókészsége folytán szerezzük be. Legutóbb egyháztanácsunk is ötven koronát szavazott meg iratokra. Érdekes megemlítenem, hogy a r. kath. egyház, a milyen hanyagul bánt a hadbavonulókkal, épen olyan nagy buzgósággal gondozza sebesültjeit. Csak Pécsett két tábori kath. lelkész működik! Bizony itt az ideje, hogy ref. lelkészeink közül is minél többen hivassanak be! Hiszen hány katonától hallhatjuk, hogy a táborban sehol sem láttak református lelkészt, ellenben kath. lelkész minden ezredhez jutott bizonyára! Itt van Eszék, Pécs, Dombóvár, Kaposvár közel egymás mellett. Hát nem jogosult kívánság az, hogy, mondjuk, ekkora körnek jusson egy ref. tábori lelkész is ! ? Nem teher nekünk ez a kedves munka, mit katonáink körül végzünk, de a jogtalanság fáj, midőn azt látjuk, hogy csak a pécsi egyházmegye területéről kb. 26 r. kath. lelkészt hívtak be tábori lelkészül s a ref. egyház összes tábori papjait ujjainkra szedhetjük ... A fennjáró sebesülteket — kérésünkre — a templomba is kivezényli a kórházparancsnokság, a vöröskereszt nyugvó állomásán pedig az evangélikusokkal hetenként felváltva tartjuk egybegyűjtött híveinknek az istentiszteleteket ... Vajha a sebesültek is megragadnák hitükkel azt a nagy Sebesültet, a ki nemcsak megsebesíttetett a mi álnokságainkért, hanem meg is halt értünk, hogy üdvösségünket megszerezze! Nyáry Pál. Két kérdés. Lévay Lajos bicskei lelkész, a vértesaljai egyházmegye esperese, a következő levelet írta hozzánk : Egy pár kérdést vetek fel, miket nem ártana lapodban kissé megvitatni. 1. Egyik lelkésztársam még a háború elején azt a kérdést intézte hozzám : tartson e a harezban elesettek emlékére gyászistentiszteletet és bevezesse-e azok nevét a halotti anyakönyvbe ? Én e kérdést nyílt kérdésnek jelentettem ki, melyet sokképen lehet vitatni, mindazáltal kifejeztem azon elvi álláspontomat is, hogy a jelen körülmények közt a megszomorodottaknak vigasztalására, a harcztéren elesettek emlékére, ha kívántatik, a gyászistentisztelettartást meg nem tagadhatjuk. De csakis akkor tarthatunk, ha minden kétséget kizárólag, hivatalos adatokkal igazoltan inegállapíttatott, hogy az illető csakugyan elesett. Es az anyakönyvbe is be lehet vezetni a gyülekezetünkhöz tartozó s a háborúnak áldozatul esett és idegenben eltemetett híveinket, már csak kegyeletes megemlékezésül is — de talán csak folyószám nélkül. Azóta erről a kérdésről szó esett az egyházkerületi előértekezleten is, anélkül azonban, hogy valamelyes egyöntetű eljárásban megállapodtunk volna, kinek-kinek belátására hagyatván, hogy adott esetben miként járjon el. Szerény nézetem szerint talán leghelyesebben cselekednénk, ha bevárnók a háború befejeződését és csak akkor tartanánk a gyülekezetünkből elesett harezosok emlékére együttes gyászistentiszteletet. Addig is azonban a csatában, vagy kórházakban elhunytak nevét, a mint arról hivatalosan értesülünk, esetről esetre, a következő vasárnap délelőtt a gyülekezetben rövid kegyeletes szavak kíséretében kihirdetnők, egyszersmind — mint Püspök úr is ajánlá — a harangokat kegyeletünk jeléül meghuzatnók. Vagy lehetne talán a vasárnap délelőtti utóimádságban megemlékezni a gyülekezetünkhöz tartozó elesettekről, avagy vasárnap délután külön gyászimádságot tartani a templomban és közösen kérni a hátramaradottak részére Istentől vigasztalást. Egyébként e tekintetben szoros utasítást adni csakugyan alig lehetséges. 2. Egy másik lelkésztársamtól a napokban a következő sorokat kaptam: „A mi katonáink sokfelé megfordulnak, innen is, onnan is hoznak, vagy küldenek haza valamit: egy szép terítőt, vagy kendőt s azzal küldi, hogy : templomból hoztam, tegyék ki a mi temp-