Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-29 / 48. szám

48. szám. lomunkba is. Én ezideig elodáztam ezt a dolgot, hol egy, hol más kifogással, nem tudván elhatározni magam arra, hogy az így szerzett tárgyakat templomunkban felhasználjam. Azt is tudom, hogy más templomokban ezt megengedhetőnek tartják. Már most kérem Esperes urat, legyen szíves megírni: bevihető-e az így harácsolt tárgy, bármilyen szép is, a mi templomunkba vagy nem?" Válaszom így hangzott: „Szerintem a harcztérről hozott, vagy összeharácsolt tárgyaknak a mi templomainkban nem lehet helyük. Vigyázzunk és legyünk óvatosak, nehogy a hazafias lelkesedés és harczos liaink iránti szeretetünk és kegyeletünk helytelen dolgok cselekvésére és hitelveinkkel össze nem egyeztethető ereklye, tiszteletre ragadja népünket. Leghelyesebb megoldás volna talán a felajánlott tárgyakat vissza nem utasítani, hanem az egyház ingóságai közé a paplakon letétbe helyezni és a mostani súlyos napok emlékei gyanánt megőrizni". Szerelném a kérdéseket, illetőleg a mások véleményét is megismerni s elsősorban a Tiedet, kedves szerkesztő barátom. Fenti két kérdésre most röviden a következőkben válaszolunk : A mi a harczban elesettek, vagy a kórházban meghalt fiainkról való megemlékezést illeti, erre nézve tényleg bajos mindenkire nézve kötelező, egyöntetű eljárást elrendelni. Egyházkerületi közgyűlésünk is tartózkodott ettől. Lelkészeink pasztorális prudencziája, tapintata bizonyosan eltalálja esetről esetre a leghelyesebb eljárási módot. Nem lényegtelen természetesen az, hogy az illetőnek halála feltétlen bizonyossággal megállapítható legyen. Voltak esetek, midőn egy-egy „eltűntről" mellette küzdő bajtársai állították, hogy elesett, sőt a hivatalos listákban megholtnak jelentett katonáról is később kiderült, hogy él és itt, vagy ott fogságban van. De fájdalom, van sok biztosan megállapított harcztéri és kórházi haláleset. A hozzátartozók kérik az ilyenekről való megemlékezést, sőt külön gyászszertartást. Kisebb egyházközségekben ez utóbbi nem ütközik semmi nehézségbe. És ón azt hiszem, ho<.>y lelkipásztoraink közül nem is tagadja azt meg egy sem a hozzátartozóktól, különösen abban az esetben nem, ha már ilyenek tartása ott előbb is szokásban volt. Attól félni, hogy az ilyen megemlékezés „requiemszerű", igazán kicsinyesség. Nem lehet feltételezni azt, hogy a mi protestáns lelkészeink közül csak egy is olyan nyilatkozatot tenne beszédében, vagy •olyan kifejezést használna imájában, a mely ilyenféle megtévesztésre okot szóigáltatna. Népünkről is fel kell tételeznünk annyi megértést és hitczikkeinkkel való ismeretséget, a mely képesíti arra, hogy tisztában legyen a mi megemlékezésünk jelentőségével. Iskoláinkban, szószékeinken hányszor van alkalmunk erre a kardinális különbségtételre megtanítani híveinket. Igaza van tehát az esperesnek, a ki azt a tanácsot adta a lelkészeinek, hogy az ilyen külön gyászistentisztelet tartását a feltétlenül bizonyos esetekben híveiktől meg ne tagadják. Annyit, hiszem, ki lehet vinni az ilyen speczmlis esetekben, hogy mindenféle ízléstelen búcsúztatók mellőztessenek. Azt talán szükségtelen is mondani, hogy az ilyen gyászszertartást semmiképen se tegyük függővé a stólától. De, a hol a távolban elhalt híveinkről külön szertartással való megemlékezés soha szokásban nem volt és a hol azt most sem kívánják tőlünk, vagy, a hol ilyenek tartása a gyülekezet nagy népességénél fogva is lehetetlen, igenis helyes eljárás az, ha az elesettek, meghaltak neveit a vasárnapi istentisztelet alkalmával a szószékről kihirdetjük, minekutána előzőleg már imádságunkban, sőt beszédünkben is megemlékeztünk a veszteségről és a gyászolókról. Hiszen most úgyis minden vasárnap megemlékezünk ezekről, miért ne emlékeznénk nagyobb hangsúllyal és alkalmazottan, ha erre különleges ok van. Ez az eljárás nézetem szerint mindenütt a leghelyesebb már csak azért is, mert itt a stóla kérdése nem játszik szerepet és mindenkinek egyenlő mértékkel mérhetünk. Ez feleslegessé teszi a külön gyászimák tartását, sőt a külön harangoztatást is. Ez utóbbinak, ha előle semmiképen ki nem térhetünk, a délelőtti istentisztelet után van helye. Természetesen, ha vége lesz a háborúnak, akkor majd elengedhetlen kötelességünk lesz az együttes gyászistentisztelet tartása, de az elesettekről való specziális megemlékezést akkorra halasztani, kegyeletlen eljárás lenne. A mi az anyakönyvezést illeti, helyesebb lenne az elesettek és megholtak nevét együttesen egy helyen az anyakönyvbe feljegyezni. Sőt nagyon helyes lenne, ha a lelkészek emlékezet okáért mindenütt feljegyeznék az anyakönyv, vagy jegyzőkönyv lapjain ennek a nagy esztendőnek helyi vonatkozású eseményeit. Fel lehetne jegyezni, hogy híveink közül hányan mentek el (kis gyülekezetekben névszerint is felsorolva), kik hol*estek el, haltak és sebesültek meg, kik tértek vissza épen; milyenek voltak a viszonyok a háború alatt, milyen hatással volt ez a gyülekezetre, mit tett a gyülekezet a jótékonyság terén stb. Ezt kötelezőleg is el kellene rendelni. A mi a 2-ik kérdést illeti, efelett nem lehet nézeteltérés. Az ilyen „harácsolt" tárgyaknak sem a templomban, sem az egyház bármilyen hivatalos helyiségében helyt adni semmiképen nem lehet, nem szabad. KÜLFÖLD. Francziaország. A belügyminiszter rendelete. A hadügyminiszter megengedte, hogy a háború egész tartama alatt a különböző egyházfelekezetek lelkészei, a katonai hatóság előzetes engedelmével, naponkint meglátogathassák a hadi kórházakban levő beteg vagy sebesült híveiket. Figyelmezteti azonban a lelkipásztorokat, hogy tartózkodjanak a más vallásfelekezethez tartozó férfiakat a saját egyházukba való átédesgetéstől. Különben is csak akkor végezhetnek lelkészi teendőket a papok, ha a kórházban levő katonák óhajtják. Az istentiszteleteket csakis a kórház kápolnájában szabad megtartani. Az olyan kórházakban tehát, a hol nincsen kápolna, nem engedik meg