Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-29 / 48. szám

alatt annyira megéheztek. Reméljük, hogy a külföldi kórházakban levő ref. sebesültek lelki gondozásával megbízott Sebestyén Jenő Horvátországra is kiterjeszti működését. De mit végezhetem ember ily rengeteg munkamezőn ?! Daru vár. E. Sz. D. A pécsi egyház munkája a hadbavonultak körül. Nem tudom mikor nyílott felségesebb munkatér egyházaink számára, mint a háborús bonyodalmak beállta óta. Nincsen olyan kicsiny falucska, a honnét el ne vittók'volna „alegények elejét". (Most meg már, mint tudjuk, nemcsak az elejét válogatják.) Ezeket a hadbavonulókat bizonyára sehonnét sem bocsátották el lelkészeink „útravaló" nélkül s azok a házak, melyekben az eltávozottak olyan nagy űrt hagytak maguk után, kell, hogy állandó terét képezzék az evangélium vigasztalását munkáló cura pastoralisnak. Mégis a városi egyházak azok, melyekben ha megkétszereződött volna is a segítő munkások száma, még mindig bőven jutott volna teendő minden lelkes apostolnak, mert ezekre van szükség napjainkban. Munkaterünk nagyságának s munkánk pontosságának tudatában őszintén kell sajnálkoznom a felett, hogy Kassán olyan akadályokra talált a lelkes tenni vágyás és az ajtók megnyíltát váró jogos kopogtatás, mint a hogy azt Révész Kálmán lapunk legutóbbi számában megírja. Vájjon nem hallunk-e hasonló beszámolót más őrállóhelyről is ? ! Pécsett csodálatosan simán ment és megy a hadbavonultak és sebesültek közti munka. Midőn a mozgósítás elrendeltetett s városunkban néhány nap alatt 10,000 embert szereltek fel, csakhamar jelentkeztünk a katonai állomás-parancsnokságnál, a hol a legnagyobb készséggel adtak olyan igazolványt, mely úgy laktanyákba, mint katonai szállásokba, úgyszintén városunkon keresztül utazó csapatokhoz szabad utat nyitott s nem akadékoskodok, hanem segítségünkre sietok voltak azok az ügyeletes tisztek, kikkel itt is, ott is találkoztunk. A háborús világba oly meglepő gyorsasággal jutottunk bele, hogy nem gondoskodhattunk jó előre, készletbenlevő több száz vallásos iratunk pótlásáról. A mozgósítással együtt — tudjuk — megszűnt a privát postai csomagforgalom s ugyancsak zavarba jutunk, ha a dandár-iroda előzékeny segédtisztje : Svarcz főhadnagy úr készséggel hozzá nem járul azon kérelmünkhöz, hogy a kiosztásra szánt bibliarészeket a dandárparancsnokság czímére rendelhessük meg. (Katonai hatóságok, vagy személyek részére szállított csupán a posta e napokban csomagokat.) Hogy minél közvetlenebb legyen a katonáknak átadott traktatus hangja, 10,000 példányban nyomattunk buzgó egyháztagok adakozó készségéből megfelelő tartalmú röpiratot „Fegyverezzed fel a szívedet is!" czímmel. Es megkezdtük a kaszárnyák ós szállások látogatását. Voltak, kik, bennünk baptistákat sejtve, bizalmatlanul tudakozódtak felekezetünk után. De a református név hallatára s annak kijelentése után, hogy nem felekezet, hanem általános keresztyén szeretetmunkáról van szó, szívesen fogadták a másvallásúak is iratainkat s a mikor a vasúti állomáson keresztül utazó katonákat kínálgattuk velük, azok is szívesen vették, mint jó útravaló olvasmányt. Vájjon hány lélekben talált visszhangra az iratokban levő felhívás ? Jó lenne-e tudni csakugyan ? Lehangoló, vagy egyenesen fellelkesítő lenne a szívek titkának ismerete ? Nem tudom! De sokszor tört ki lelkemből ez a kérdés! . . . Egy református katona, kinek épen csapatjával való elvonulásakor nyomtam markába néhány iratot, körülbelül ezt mondja: — Köszönöm ! Igazán érzi a lelkem, hogy szüksége van valamire . . . Mennyi minden rejlett e szavak és az azokkal egyben hangzó sóhaj mögött! Érzem, hogy szükségem van valamire! Mi ez a valami, a minek szükségét nagy események előtt érzi a lélek? Az a békesség, mit a világ nem adhat, de megadja Az, a ki a saját életében mutatta meg, hogy hatalma van annak megadásához. (János XIV: 27.) A milyen készséggel nyitottak ajtót előttünk az illetékes tényezők az iratkák osztogatásához, épen olyan készséggel rendelték ki istentiszteletre is a ref. katonákat. Sajnálom, hogy nem számláltam meg a tartott istentiszteletek számát, nem a dicsekvés, hanem munkánk statisztikája kedvéért. így csak hozzávetőleg mondhatom, hogy mintegy 12 istentiszteletet tartottunk a hadbavonulóknak. És láttunk nagy;

erős embereket sírni. Nem a félelem könnyei voltak azok, nem is az itthon maradókért gördülő fájdalom-könnyek csupán. Ott volt azokban a könnyekben a bűnbánat, az Isten kegyelmében való öröm s az Istennel való találkozás tudatának könnye is . . . Hogy mekkora erő rejlik szép énekeinkben, azt az tudja igazán megérteni, mikor ezekkel a katonákkal énekli: „Perelj Uram perlőimmel..." „Szívemet hozzád emelem . . , mert szégyent nem vallanak, a kik hozzád esedeznek!..." „Te benned bíztunk eleitől fogva!..." „Istenre bízom magamat!" Felejthetetlen jelenetek ! Akár a templom padjaiban szép renddel helyet foglalt seregre gondolok, akár arra a kis csapatra, mely ott a szigeti külvárosi csendes temető árnyas fái között, a zöld pázsiton hallgatta az Élet Fejedelmének diadalra vezető erejéről szóló örömhírt, akár arra a szérűskertre, melyen félkörben állottak fel a nagyárpádi sátor-tábor katonái s úgy hallgatták az erős Isten üzenetét... Itt lettek volna jelen azok, a kik a tábori misék czerimóniáját magasztalják! Majd tudnának különbséget tenni a kettő kőzett!... De felejthetetlen az is, mikor egyik délután egy