Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-29 / 48. szám

tartom el is temetni; de ez azt is jelenti, hogy nem tetszhalott ez, a mi feléledhet; nem, már nem hihetünk neki, ha jobb időben jelentkeznék is, mint barát. Az angol nemzet keresztyénsége, mely a kontinens protestáns, becsületes, igyekvő keresztyéneinek példaképe volt, most, a mikor a legsúlyosabb próbát kell kiállnia képtelenül Krisztus elleni magaviselettel lép fel s megdöbbent mindenkit. Nem beszélek az angol kormányról, a melynek politikája sokszor volt igaztalan, önző, sőt kegyetlen, de ez nem a nemzet volt; mi nem ilyen angolokat ismertünk közelről, láttunk sok szeretetet, világot átölelő keresztyén szeretetet, önfeláldozást, munkásságot ós láttuk, hogy a mit egy kézzel ártott a kormány erőszakossága, igaztalansága népekkel szemben, azt a társadalom másik kézzel jóvá igyekezett tenni, szeretettel, áldozattal vivén közéjük az örömhírt a Krisztusról s annak nagy szeretetéről. Imponálóan vitték át a gyakorlati életbe a bibliát s azt is terjesztvén, igazán mérhetetlen sokat tettek az emberiségért, ismertünk igazán nagy embereket köztük, nagy asszonyokat; gyönyörű intézményeit s útmutatását az evangéliumi életre, a mely példára nálunk különösen szükség volt. Ne sajnáljuk tőlük ma sem azt az elismerést, a mi ezt a multat megilleti. Akkor is tudtuk, hogy nem egész Anglia ilyen, de ez volt mégis az igazi Anglia . . . azaz itt álljunk meg : ez volt-e az igazi Anglia, vagy az, a mi ma kétségen kívül kibontakozott, mint a szinte mindenkori önző kormánypolitika kvintessenciája? Hetek óta kísérem figyelemmel az eseményeket. Nem csupán, mint magyar s nem csupán abból a szempontból, hogy melyik nemzet tart velünk s ez fokozza-e vagy csökkenti győzelmi esélyeinket. Ezt természetesen mindenki megtette ebből a szempontból. De velem együtt, azt hiszem, sokan figyelemmel kísérték azt, hogy az egymással harczban álló nemzetek, mint Isten előtt felelősséggel tartozó keresztyének, milyen állást foglalnak el, minő tevékenységet fejtenek ki ezen óriás földindulásban? A „hivatalos" Anglia fellépése kezdetben, ha nem is volt dicsérhető, de nem volt megbotránkoztató keresztyén szempontból. De mint az események forgatagából mindjobban kibontakozott valódi jellemet már igen nagy megütközéssel kellet fogadnunk eljárását. Azonban még hallatszottak közöttük elítélő-hangok, melyek — reméltem — megsokszorozódva, megerősödve fognak felzúdulni, a keresztyénség, (azaz — az üres szavak már nem használnak!) az igazság, a szeretet nevében, hogy: „állj meg! mi, közvélemény, tiltakozunk ez ellen a barbárság ellen !" Azoktól, a kikkel mi együtt dolgoztunk a szeretet nevében, kik annyi áldozatot is tudtak hozni ezért. De hol vannak most ezek ? Tudom, azaz, meg vagyok győződve arról, hogy sokan ott sem éreznek a háborús lelkiismeretlen párttal — s alighanem azok sem, a kiket mi ilyen áldásos munkákból ismerünk —, de mihaszna, ha szavukat nem emelik fel ellene ? Ha tán nem lehetne is már visszafordítani a kerekeket, a kultúrvilág (hogyan osztályozzuk most már a „kulturát" ?) még is tudná, hogy nem az egész nemzet az, a melyik így megtagadja fennen hirdetett eszményét s azt hihetné ezután is, hogy a mit hirdetett, sőt követett, azt oly szent meggyőződésből tette, a mitől nem térítheti el semmi földi esemény, legkevésbé kapzsi irigység egy testvér, egy nemesen törekvő, kitartó, becsületes testvér iránt! (Ott is szigorú czenzura van ! Szerk.) Igen, az angol eszmény meghalt, azt fájdalommal sírba tehetjük. Azonban egy halott után a testvérek közt is kell, hogy elmélkedés, megfontolás, fennakadás ébredjen, hogy mik lesznek az eset következményei? így nekünk sem árt, ha nem térünk napirendre efölött, a nélkül, hogy üdvös következtetéseket ne vonjunk le belőle. Nekünk, magyaroknak különösen két szempontból megfontolandó a szomorú „haláleset". Először azt vegyük figyelembe, hogy minő hatást idéz elő egy keresztyén nemzetnél a zászló elhagyása. Tudom én is, hogy ők azt mondják, mi ellenünk nincsenek ellenséges érzelemmel, de ez már most tényleg nem igen változtat azon, ha egy más nemzet ellen, mely sokkal közelebb áll hozzájuk, ily lelketlen, ádáz háborút viselnek, nem változtat azon, hogy az a legnagyobb mértékben keresztyénellenes s hogy kimondhatlan kárt okoznak vele a keresztyénségnek. Úgyis mindenütt keresve keresik ellenségeink a méltatlan ténykedéseket, hogy elhirdethessék : a keresztyénség tartalomnélküli valami, már csak forma, régi tradicziók halmaza. Ennyi emberszeretet, mondják, van a pogányokban is, kik nem viselik Krisztus nevét. Pogányok közé menni, Krisztust hirdetni s ugyanazon pogányokat keresztyén testvéreik gyilkolására messzi földről hozni, ehhez hasonlót nem ismer a világtörténelem ! A másik szempont az, hogy csakugyan itt állunk, mint ifjabb testvér, eltévelyedett idősbb mellett, a ki számunkra, fájdalom, meghalt s így most már önállóan kell mozognunk, cselekednünk. De nincs olyan rossz, olyan csapás, a miből valami jó ne származnék. Meg kell tanulnunk a magunk lábán való járást. Ki kell nőnünk a gyermekczipőkből és Isten segítségével boldogulnunk, növekednünk kell külföldi buzdító példák és segítség nélkül is. Azoknak a nagy embereknek emléke nem változik szívünkben, a kiktől tanultunk, de a nemzet a maga egészében nem lehet példa többé előttünk. Es ez azt jelenti, hogy még kevesebbb a támaszunk a földön, mint eddig volt. De talán, ha rosszul esik is egyelőre, javunkra lesz. Az Isten nem hagy el, sőt több erőt fog adni, ha többre lesz szükségünk és többet is kérünk tőle. A mint a háborúnak vége lesz és győztünk (mert győznünk kell, de azt naponta kérnünk is kell !) s megindul a "békés munka, akkor látjuk majd tisztán a munkateret is. Jelenleg is sok a „dolog"; nem mulasztom el soha, hogy ne hirdessem csekély erőmmel is, hogy mindenki most mutassa meg hitét, erejét a vigasztalással, erősítéssel, biztatással, imádkozással, megnyugvással, mert ez a mi kötelességünk