Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-29 / 48. szám

most, kik érezzük, hisszük, hogy „mindenek javunkra vannak", de a mi rajtunk múlik, azt hárítsuk el fejünk felől s mások feje felől szintén. De azután, azután még másból is fog állni az a munka. Végleg nem számíthatunk ezután oly nemzet támogatására, mellyel nem foghatunk becsüléssel kezet, nem fogadhatunk el oly nemzettől semmit, kit nem tisztelhetünk. Es ez azt jelenti, hogy itt az idő, hogy mindenki kötelességének tudja azt, hogy minden intézményt, melyre egyházunknak szüksége van, mely jó gyümölcsöt terem, minden társulást, mely Isten országát előbbre viszi, tőle telhetőleg segítsen. Itt az idő, hogy evvel a súlyos érvvel oda tudjunk férkőzni azokhoz is, kik eddig elzárkóztak előlünk, ha ilyenért kérni jöttünk. Ilyen ügy többek között a biblia kiadása is. Meg kell tudnunk csinálni ma már ezt s annak idején az adakozáshoz, ha kell (ha ezen múlik), járuljunk hozzá mindannyian. Sok-sok megfontolandó, megtanácskozandó lesz béke idejére, azért nem árt, ha minden Krisztushoz igazán ragaszkodó magyar protestáns elkészül reá, hogy megszabadulvan a háború borzalmaitól, hálából Isten iránt, ki kivezetett belőle, Neki is nagyobb részt szánjunk a ránk bízott talentumok aránya szerint. Kiki vizsgálja meg, hol találja fel azt a munkát ós munkás kört, a hol igazán a Krisztusért dolgoznak, de ott azután tegyen, adjon igazán jó kedvvel és szívvel. Eddig azt mondottuk: adjatok, adjatok, most azt fogjuk mondani: „akkor adj, ha szíved ösztönöz és azért adj, nem mert én kérek, én csak megmutatom, hol a szükség". Mert nem hiszem, hogy azok alatt a súlyos megpróbáltatások alatt az is meg ne tanult volna hinni és imádkozni, a ki eddig „nem ért rá" és Isten mentse meg őt attól, hogy a béke napsugarában elfelejtse Azt, a kihez a viharban fordult, mert akkor jobb annak, ha egy malomkövet kötnek a nyakába és a tengerbe vettetik . . . Ezek jutottak eszembe most, mikor az eszménvt temetjük, ki önmagát semmisítette meg. Fájlaljuk — de kiheverjük ezt a csapást is! Isten velünk lesz. Orth Ambrusné. TÁRCZA. A szülők. Pölt-Nordheim. Úgy ültek ott ma is, mint egykoron Meleg szobában, lámpa fényinél, A termetes nagy gazduram Es gömbölyű neje; Mint egykor épen, ámde mégse úgy. Nem égett most a hosszúszárú és A horgolás is elhagyva hevert. Nem olvasta még az újságlapot Sem, a mi máskor úgy lefoglalás Mást olvasott — egy hosszú lajstromot S rajta neveknek végtelen sorát. Ezen száguldott sastekintete, Halántéka meg lázban lüktetett, A mint sietve fordít a lapon. Neje belé sem pillant, egyre csak Ura arczát szemléli. Nemsokára, Istennek hála, végire jutott. Már fölfelé készülne küldeni A hálának fohászát, a mikor Elhalványul s eláll a szívverése: Isten segíts! Mit bámul oly soká Egy pontra mind? Miért nem szól? Miért Nem teszi le kezéből a lapot ? „Meghalt! meghalt!" sikolt föl végtelen Fájdalmában az asszony — „elesett Fiam, egyetlen gyermekemnek vége!" Aztán megülnek némán — csöndesen. Hisz a megosztott bánat csak felényi... Igen! S kétszerte súlyos a közös bűn terhe. A kik békén egy negyedszázadot Együtt leéltek, most a gyűlölet Tekintetét vetik egymásra, mert Gyermektelen nem volnának magukban, Ha egy helyett lett volna öt vagy hat! Szemük mint éles tőr egymásra villan: — „Te vagy oka, sajnáltál a vagyonból Többet is részeltetni..." — „Nem, Te! mert többet nem hagytál születni..." Németből ford. Alfa-Tau. BELFÖLD. Sebesültjeink lelki gondozása Horvátországban. Köztudomású dolog, hogy Szerbiában dicsőséggel harczoló katonaságunk túlnyomó részben magyarokból áll. Bizonyára sokakat érdekel hát az a kérdés, milyen lelki gondozásban részesülnek a déli harcztérről többnyire a szomszédos Horvátországba, idegen ajkú nép közé hozott hitsorsos sebesültjeink. Néhány adattal szolgálhatok. Missziói központomban, Daruváron, másfélszáz sebesült részére berendezett kórház van. A sebesültek nagyobb része állandóan magyar, sok köztük református. Midőn leszállnak a vonatról, idegenkedve hallgatják az előttük érthetetlen horvát beszédet. Felcsillámlik a szemük, mikor magyarul szólunk hozzájuk. Ott is vagyunk minden vonatnál, mely sebesülteket hoz; biztató, vigasztaló szóval és a ügyelem egyéb kézzelfogható jeleivel várjuk őket. Egy alkalommal 40-nél több református volt köztük, nagyobbára alföldi fiúk. Széles gyűrűben vettek körül, mikor mondtam, hogy ref. lelkész vagyok. Az öröm ott sugárzott arczukon, kitűnt felsóhajtásaikból, kérdéseik-