Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-15 / 46. szám

készcsalád itt is még a betörés előtt elmenekült. Csak hűséges öreg tanítónk, Sorg Jakab tartott ki a végsőkig, később ő is eljött Tiszakálmánfalvára s ott sírta el falujának és egyházának romlását. Virágzó maradéki egyházunkhoz csak közel járt a vész, de áldozatul nem ejtette. A betörés estéjén innen is elmenekült minden magyar, csak Sárosi József kurátor, Koroknai István presbiter és tíz bicziklista legény maradtak otthon azzal a szándékkal, hogy a míg lehet, őrzik a falut s ha nem lehet tovább, ők is mennek a többi után. Egész éjjel fel-alá jártak az utczákon s csupán ennek köszönhető, hogy a helybeli szerbek nem merték elkezdeni a rablást. A többi, az egész falu kocsin vonult Újvidék felé. Mikor visszanéztek a falu határáról, gazdag és szegény könnybe lábadt szemmel tekintett egymásra : íme, egyenlőkké lettünk. Senki nem rakott egyéb kincset a kocsijára, mint gyerekeket. Reggelre azonban a bicziklisták már elérték őket Karlóczán azzal a hírrel, hogy mehetnek vissza, nincs semmi baj, megérkezett a mi katonaságunk. Vissza is mentek. Pedig még akkor kezdődött csak az igazi haddelhadd. Katonáink Maradék alatt vették fel az ütközetet a betörő sereggel. A református iskola, mely egyben imaház is, lett a magyar tisztek étkezője, az ezredes a református lelkészcsalád vendége volt s ott aludt éjjelenkint Kossuth Lajos képe alatt. A szomszéd község lángokban állt, a föld rengett alattuk az ágyúk bömbölésétől és menekülni senkinek sem volt szabad. Az ezredes kiadta a parancsot: egy tapodtat se! Majd ha minket behívnak a tűzbe, akkor mehetnek, míg itt vagyunk, addig győzik a testvérek odalent. Közben egy tiszt a téglagyár kéményéoől figyelte, mikor kell bemenni a rajvonalba. Ez szombaton volt. Mindenki szívszorongva várta a fejleményeket s leste az ezredes arczát, a mely mind sötétebb letl. Vasárnapra azonban kiderült. Legyen vígasság, szóljon a tambura, daloljon az egész falu! — Tiszteletes úr, tartsunk istentiszteletet! — Úgy ám, de nincs templomunk, hiszen csak a fundamentom látszik még ki a földből. Július 25-én hagyták így a kőmívesek, hogy majd hétfőn folytatják s hétfőre már mind katona lett. Az iskolát pedig, mely egyúttal imatermül is szolgál, lefoglalták az urak tiszti étkezőnek, hol tartsunk hát istentiszteletet? — Csak ez a baj, ezen segítünk mindjárt. Legények, fél óra múlva ragyogjon az iskola a tisztaságtól s templomi rend legyen benne. És lett istentisztelet olyan, a milyent még nem értek Maradékon. Az ablakokat ki kellett nyitni, hogy a kik az udvaron és utczán szorongtak, azok is énekelhessenek s hallhassák az igét. Tárogató mellett zokogva énekelték: Zengjen győzedelmi ének, Nagy neve magasztalására A menny ós föld Istenének! Míg a pap prédikált, a katedra mellett két oldalról s az asztala előtt középütt, három baka tartotta a győzedelmes zászlókat, mintha három szobor lett volna. Csak az arczukon lepergő könnyekről látszott, hogy nem szobrok, hanem emberek. A tisztek lőporos arczán is utat csinált a lefolyó könnyű és azon a vasárnapon sehol a világon olyan szépen nem prédikált, olyan szívhez szólóan nem imádkozott senki, mint a maradéki magyar pap. Ágoston Sándor. KÜLFÖLD. Németország. A mennoniták és a háború. Németországban a mennoniták 1867-ig nem tartoztak tényleges katonai szolgálatot teljesíteni, az állam ugyanis tiszteletben tartotta a vallásos szekta tilalmát a fegyverhasználatra vonatkozólag. Az általános katona-kötelezettség behozatala óta azonban a mennoniták előjogait nagy veszedelem fenyegette. Évenként 5000 tallért fizettek a Poroszországban lakó hívek a kulmi kadétiskola költségeihez való hozzájárulás czímén, de ez az összeg csak elenyésző ellenértékül szolgált. Már a Napoleon ellen vezetett hadjáratok alkalmával is rossz vért szült az a körülmény, hogy egészséges, erőteljes fiatal emberek otthon lézengtek, mikor az ország többi férfia a harczmezőn vérzett. Előfordult azonban már akkor is, hogy egy-két mennonita hadbavonult, de e miatt ki kellett lépniök egyházuk kötelékéből. 1867-ben az államkanczellár indítványára a poroszországi törvényhozó-testület eltörölte a szekta kiváltságos jogát, jóllehet irányadó emberei megelőzőleg mindent elkövettek, hogy az indítvány elvettessék. Különösen zokon vették a törvény szigorát azok az egyházközségek, melyeknek hívei már 300 év óta laktak Nyugatporoszországban. A törvény életbeléptetésekor mindenki, azt hitte, hogy a mennoniták tömegesen fognak kivándorolni az országból. Ez azonban nem következett be. Csak kevesen hagyták el régi hazájukat, a kik részint Oroszországba mentek, a hol már 1789 óta voltak ilyen egyházközségek, részint pedig Amerikába költöztek ki. A túlnyomó részük Poroszországban maradt és ezek megelégedtek azzal a kedvezménnyel, melyet nekik I. Vilmos király 1868 márczius 3-ról kelt rendelete biztosított. Ez a rendelet kimondotta, hogy fegyverfogásra tulajdonképen nincsenek kötelezve, de tartoznak katonai irodákban, betegápoló-intézetekben, vagy más könnyebb természetű katonai elfoglaltságban tölteni szolgálati éveiket; a ki azonban önként jelentkezik fegyverfogásra, azt attól eltiltani nincs jogában az egyházi hatóságnak. Egyes egyházközségk szigorúan ragaszkodtak a fenti rendelet betűihez, különösen Nyugatporoszország falvaiban. Voltak azonban olyanok is, a melyek a hívek szabadságát semmi irányban "se korlátozták. Az 1870—71-iki hadjáratban már sokan a tűzvonalba mentek közülük. A mostani hadjáratban is túlnyomó részük