Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-10-11 / 41. szám

birokra. Hogy ezzel a barbárság mellé állott a műveltséggel szemben s a jogtalanság mellé a joggal szemben, hogy mint germán nép az önfentartásáért küzdő másik germán népet hátba támadta, mindezt nem vette számba a saját hasznával szemben. Ez az erkölcse vagy inkább erkölcstelensége a kalmárnépnek. Annak a haszon minden ; becsület, jog és lelkiismeret, — mit ér az, mit lehet venni azon? Remélhetőleg megmutatják német fegyvereink az angoloknak, hogy számításuk nagyon téves volt; most csak azt állapítsuk meg, hogy milyen nagy különbség van az Őket s minket mozgató erkölcsi erők között. Őket az önző haszonlesés, irigység és számítás mozgatja, minket az a tudat, hogy a legszentebb javakért, saját népünk önfentartásáért, a jogért és erkölcsért harczolunk. Mi, németek a mult évben a szabadságharczok emlékezetét ünnepeltük. Nem sejthettük akkor, hogy olyan hamar próbára tétetünk, vájjon méltók vagyunk-e őseinkhez. Most itt van annak az ideje. A ma azt követeli tőlünk, hogy bátran s derekasan megtartsuk azt, a mit atyáink két évezreden keresztül kivívtak. Ma az egész létünk forog koczkán: vagy győznünk, teljesen győznünk kell, vagy el kell pusztulnunk. Éz a népünk fenmaradásáért való harcz azonban egyszersmind az egész emberiségért, élete mélységéért és lelkéért való harcz is. Mert a sors egy népnek sem kötötte annyira a lelkére az emberi lét bensőséges voltáról és ön érté -kűségéről való gondoskodást, mint a miénkre. Mi, mint a kedély népe, minden vallásfelekezetben a vallásnak lelki mélységéért, tudományunkban a dolgoknak okaikból való megismeréséért, nevelésünkben az egész embernek önálló személyiséggé való képzéséért fáradoztunk, minden munkánkba beletettük a lelkünket és ez a munka nagy lett, mert teljesen önczél volt nekünk, nem a puszta haszonért végeztük. Ezeket a javakat nem nélkülözheti az emberiség, ezeknek elvesztése értelmetlenné tenné életét és minden törekvését. Épen azért nemcsak magunkért harczolunk, hanem egyszersmind az emberi nem jövőjéért is. És ezekhez a nagy czélokhoz járul még végül olyas valami, a mi a német fülbe régtől fogva legszebben csengett: a hűség. Megtartjuk szövetségestársunknak adott szavunkat, bebizonyítjuk teljes hűségünket és ugyanakkor megőrizzük becsületünket. Becsület és hűség a német jellem és élet alappillérei. Tehát jó szellemek kísérik a német harczost a háborúba, méltán töltheti el őt az a büszke és örvendetes tudat, hogy igaz ügyet szolgál. Neki is szól mindaz, a mi nagyot évezredek óta a hazának igaz ügyét védő férfiak dicséretére elmondottak. Meggyőződésében összekapcsolódik és elválaszthatatlanul összeolvad mindaz, a mi nemes és szent. Minden ereje és érzése összetömöriil s egy czélra irányul, a haza megmentésére. Ebből a meggyőződésből határtalan áldozatkészsége és mérhetetlen ereje fakad. Ebből fakad derült hite és a győzelem kivívására elszánt akarata is. Ebben a jelben győznie kell és győz is. Ford. V. J. KRÓNIKA. A francaiák legújabb „hiszekegy"-je. A francziák a kétségbeesés határszélén járnak. Páris, a büszke, atheista Páris megtanul imádkozni, mert mozog lába alatt a föld. A gloire lealkonyulóban. 0, hányszorosan megbánta már, hogy detronizálta az Istent, s a templomaiból mozikat csinált? ! Most már hiszekegyet mormol ajka. Még nem a régit, az igazit, annyira még nem tört Össze. Henry Lavedan, a kit ugyancsak nem lehetett eddig „meggyanúsítani", hogy Istenben hisz, a ki a vallásellenes Francziaországnak eddig „ragálymentes" fia volt, eddigi műveit, egész múltját megtagadva, most az irtózatos bűnhődés küszöbén: „hiszekegy"-et írt, mely élénken visszatükrözi a mindenhez kapkodó francziák: lelkiállapotát. így szól: „Hiszek katonáink bátorságában, vezetőink tudásában és önfeláldozásában. Hiszek a jog erejében, a czivilizáltak egyesülésében, az örökkévaló Francziaországban, a mely megdönthetetlen, örökké szükséges. Hiszek a fájdalom értékében és a remények biztatásában. Hiszek a hitben, a bizalomban, a becsülettel elvégzett mindennapi munkában, a rendben, az irgalmasság készségében. Hiszek a seb vérében, a szenteltvíztartó eseppjeiben, a tüzérség tüzében, a gyertyák lángjában és az olvasó gyöngyeiben. Hiszek az aggok szent kívánságaiban és a gyermekek ártatlanságában. Hiszek a nők imáiban, a hitves hősi álmatlanságában, az anyák ájtatos nyugalmában, ügyünk tisztaságában, zászlóink szeplőtlen dicsőségében. Hiszek a mi nagy multunkban, a mi nagy jelenünkben, a mi még nagyobb jövőnkben. Hiszek azokban, a kik ínég élnek és hiszek azokban, a kik már meghaltak a hazáért. Hiszek a vassal felfegyverzett kezekben és hiszek azokban a kezekben, a melyek össze vannak kulcsolva. Hiszek önmagunkban. Hiszek Istenbeníme, idejutott a gall „felvilágosodás", hogy hisz a hitben, a szenteltvíztartó eseppjeiben, a gyertyák lángjában, az olvasó gyöngyeiben, a nők imáiban. Akármennyire nehezére esik is, de végül kimondja, Henry Lavedan, az előkelő, modern író : hisz az Istenben! Bármilyen későn van is, jól esik hallanunk e kényszerű hangulat-, talán „lelki" változásról. De nincs-e túlságos későn ? Meghallgatja-e még az ilyen „hiszekegy" et az Úr? . . . Meghallgatja-e?. . . Hát a mienket? . . . TÁRCZA. Fohász. Trónod előtt leborul, ó, nagy Isten, A magyar nép s a magyarok Királya; S Tehozzád száll, hogy karod megsegítsen, Egy szívvel ezrek s milliók imája: Fogd pártul, a ki annyit szenvedett, Szent küzdelmében ezt a nemzetet 1