Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-09-13 / 37. szám

A hunok. Attilának és hunjainak neve ismét szőnyegre került. Egy modern, magát teljes biztonságban érző angol író, a kinek nem kézbesítenek „behívó jegyet", a németeket tisztelte meg evvel a névvel. A legázolás, tűzzelvassal pusztítás dicsőségét juttatják szövetségeseinknek most finnyás írói annak a nemzetnek, a melynek zsoldos hadserege, annak idején ágyúk elé köttette a hindu lázadókat, gépfegyverekkel lövette halomra a máhdi félmeztelen híveit és most mint a német császár leveléből megértjük, egy sorban harczol azokkal, a kik a rettenetes kínokat okozó duin-dum lövegeket használják és fekete seregeket hoznak a németek ellen. Es mindez miért ? Csak azért, mert ezek versenyre merészeltek kelni vele a tenger hullámain való uralomért. Hinc illae lacrimae! Ött a háború is business! TÁRCZA. Egy hét Spanyolországban. II. Bobadillánál átszállunk a Granada felé menő vonatra. Közben leszáll az alkony. Egyik állomásnál megáll a vonatunk. Éktelen zaj csapja meg a fülünket. Egy sereg gyerek lepi el a vonatot. Fölugrálnak az oldalnyílós kocsik lépcsőire és a leeresztett ablakokon át „kis kutyát" (5 fill. rézpénzt) kérve, bedugják kezüket. Közben öreg vak embert vezetnek a kocsinkhoz, továbbat meg egy nyomorékot. Mondják, hogy sokszor a legundorítóbb betegségekkel megrakottakat vonszolják az idegenek elé és elállják az útjukat is. S a hatóságok tűrik ezt. Persze, ez a szegény ügy legegyszerűbb megoldása: rászabadítani őket az idegenekre. Igaz, hogy a legkevésbbé keresztyéni is, de mit törődnek ezzel a „legkatholikusabb" országban? Szép, csillagos éjszakában halad tovább a vonatunk. Az erős ragyogású csillagok föltűnően közel látszanak : a Gönczöl szekér egyik kereke szinte leér a földre. Már éjfél felé jár az idő, mikor megérkezünk a 70—80 ezer lakosú Granadába. A nagyfülü öszvérek hamarosan beröpítik kocsinkat a még mindig talpon levő városba. Másnap (24-én) reggel mindjárt fölmegyünk a város közepén emelkedő szép erdős várhegyre, a világhírű Alhambrá hoz, a kalifák hajdani palotájához. Egész csomó lődörgő alakkal találkozunk útközben. Mind vezetőnek ajánlkozik. A VIII. század legelején az egész félszigetet elözönlő arabok 715-ben vetik meg ezen a területen lábukat. A XIII. század derekán élt 1. Mohammed kalifa kezdi építtetni a Várhegyen a több kisebb-nagyobb épületből álló Alhambrát. Utódai folytatják. Vagy másfélszázadig épül. Granada áll ellen a legtovább a mórokat diadalmasan visszaszorító keresztyén fegyvereknek. Végre 1492-ben, 777 évi uralom után, részben belső pártviszály folytán Granada is megadja magát az ostromló aragoniai és castiliai csapatoknak. Ez az esztendő a spanyolok világhatalmának, de egyúttal bukásának is kezdete. Ebben az esztendőben, Granada bevétele után indul Columbus az első fölfedező útjára s ekkor hozzák be az inkvizicziót is. A nagy győzelem hírére diadalmámorban úszik egész Hispania. Ekkor születik meg az egységes Spanyolország. Ferdinánd és Izabella, a „legkatholikusabb" királyi pár Granadába teszi át székhelyét. Beköltöznek az Alhambrába. V. Károlynak, úgy látszik, már nem elégíti ki egészen az igényeit a csodaszép palota, ezért czirkuszszerű kőkolosszust építtet melléje. Bemegyünk abba is. Csupa omladozó, málladozó kőhalmaz, míg az Alhambra sokkal régibb épületei csaknem teljes épségükben állanak még. V. Károly palotája kívülről mutatós, belülről úgyszólván semmi; az Alhambra kívülről igénytelen, mint valami egyszerűbb középkori várkastély, belülről azonban valóságos tündérpalota. Mintha az ezeregy éj szaka világában járnánk. Olyanok a falak, a mennyezetek, mintha színes csipkékből szőtték volna őket. Azt se tudjuk, hova nézzünk. Minden más ós más szépséget mutat, mégis olyan egységes képbe olvad az egész. Alig tud betelni a szemünk a sok szépséggel, a mint a mirtusz udvarból a követek csodaszép óriási termébe, onnan a karcsú, márványoszlopokkal körülvett oroszlánudvarba, a belőle nyíló felső világítási! Abencerrajes-terembe, az igazságszolgáltatás csarnokába, a két nővér termébe, majd a fürdőbe, a tanácsterembe, a kis mecsetbe lépünk. Mindenütt azt hisszük: ennél szebbet már nem láthatunk s még szebb részletek jönnek. A követek termének falán 152 különféle dombormívű mintát számláltak össze. A két nővér utolérhetetlen szépségű termének cseppkőbarlangszerűleg kiképzett kupolája 5000 kis kupolából van összerakva. A mikor végigjárjuk az egészet, újból elkezdjük az elején s mindig találunk valami új látni- és megcsodálnivalót. Mi is úgy voltunk az Alhambrával, mint Délnek királynéasszonya Salamon udvarával: sok szépet hallottunk már felőle, de a felét se mondották el annak, a mit láttunk! Azzal az érzéssel hagytuk el a csodaszép helyet: ezért egymagáért is érdemes eljönni Spanyolországba, akármilyen drága mulatság is! Másfelől fölébred bennünk a méltatlankodás a fölött, hogy olyan néppel, a melyik ilyen csodaszép alkotásokat tud létrehozni, nem szabad lett volna úgy elbánni, mint a spanyol inkviziczió tette. Meg is bűnhődött érte ! Mi lett volna ebből az országból, ha nem zavarta volna ki azt a 800,000 értelmes, munkáskezű mórt, hanem szeretettel magához édesgette volna?! Aligha lenne ma ilyen koldus ! Délután elmentünk az óriási székesegyházba. Zenés vecsernye volt. Ott tudtuk meg, hogy Szent Jágó ünnepe van. Kevesedmagunkkal: többnyire öreg asszonyokkal hallgattuk a szép énekeket. Minthogy még a várba is föl akartunk menni és a híres királyi kápolnát is megakartuk nézni, nem maradhattunk ott végig. A királyi