Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-08-30 / 35. szám

latokat tettünk ? Bizonyára letagadhatatlan érdemeink vannak a politikai közélet terén. De a politikai kiválóság­másokat nem tesz most hadmentesekké. Illusztris nevekkel járultunk hozzá a közművelődés kincseihez. De írók és tudósok most puskával cserélik fel tollúkat. Mindenek­felett megbecsülhetetlen az a munka, melyet iskoláink által teljesítünk. De most még a közoktatás szolgálata sem jogczím a hadmentességre. Egyházunknak minden ilyen másod-, harmadrangú szolgálatát mellőzve, csak egyben: tulajdonképeni főhivatásúban- találhatunk igazolást a kiváltság nyugodt élvezésére. Az egyház azzal az igénnyel lépett a nemzet elé, hogy nyújtja a legfőbb jót: az emberi lélek vallási éhségének kielégítését, az igaz Isten ismeretét, a mint Fiában megjelentette magát nekünk és ezzel az emberi lélek erkölcsi rom­lásának győzelmes ellenszerét, a bűntől megtisztító és új életben nevelő kegyelem erejét. A nemzet elfogadta az egyháznak e felajánlott szolgálatát. Milliók adták oda életüket, hogy ennek az Evangéliumnak a világosságá­nál és ereje által irányittassanak. S az egyház így vál­lait szolgálata fejében, nemes, lovagias viszonzással a nemzet felmentette az egyházat a hont védők köteles­ségei alól és a megvédettek nyugalmas biztonságába helyezte. Háború zajában se szűnjek meg munkája. Pil­lanatra se apadjanak ki azok a források, a melyekből a keresztyénség ereje ömlik a nemzet életébe. De lerójjuk-e ezt a szolgálatot époly gonddal, mint a hogy fenntartjuk magunknak az érte járó hono­ráriumot? A nemzet dolgozó egyházat tisztel. Dolgozó egyház vagyunk-e ? Lelkészeink tipusa csakugyan úgy áll-e a városi és vidéki közvélemény szemében, mint a nemzet számára életérdekű munkában emésztődő hős, a ki béke idején is nagyobb érték, semminthogy háborúi­ban nélkülözhető volna? Jó felhasználnunk a dobpergés, kürtzengés, ágyú­dörej és kardcsattogás között nekünk megmaradt csen­dességet szigorú önvizsgálatra. Elvégeztük-e, a mire vállalkoztunk? A községünkben és városunkban reánk bízottak eljutottak-e mind annak a Megváltónak igaz megismerésére, a ki mindnyájunknak életszükséglete ? Nincs-e körülöttünk és közöttünk rengeteg, sötét tudat­lanság a keresztyénség legegyszerűbb tényei és igazságai felől ? Nem garázdálkodik-e egész községeken végig épen ezért egy-egy mohó, pusztító bűn, a munkaerőt sorvasztó ital, a népet tizedelő erkölcstelenség, a lelket kiölő léha káromkodás ? Nem sülyednek-e százezrek mind mélyebbre a magasabb, isteni dolgok iránti holt közönyösségbe ? A nemzet azt hiszi, hogy mindezek ellen a bajok ellen, a melyek jelenét, jövendőjét csak ronthatják egy nemzetnek, lázas munkát fejt ki egyházunk. A nemzet • felteszi rólunk, hogy magának pótolhatatlan veszteséget okozna, ha minket ebből a munkából kizökkentene. Emlékek szállnak fel . . . Kvaterka, kártyaasztal mellett „agyonütött0 délutánok. Kényelmes munkakerülés. Szemünk behunyása. hogy ne lássuk meg a szolgálatért kiáltó nyomorúságokat. Önelégült „téli álmok", az úgy­nevezett „jól elvégzett munka" után, mely, ha Össze­számítjuk, heti hét, nyolcz órára is alig rúgott. Isten, légy irgalmas nékünk! —r —s. KRÓNIKA. Az új tanév. Hosszas tanakodás, tanácskozás után úgy döntöttek állami és egyházi hatóságok, hogy az iskolák a rendes időben az egész vonalon megnyíljanak. Ez is egyik jele a szükséges nemzeti önbizalomnak ós jó reménységnek. Megkezdődik az új tanév. Emlékezetes lesz sok genera­czión át. Most a közelgő . hónapokban lesznek a nagy döntő csaták. Most íródik egy darab történet. Hogy ta­nulják majd ezt is, pragmatikusan feldolgozva, a mi uno­káink. Hiszen a nagy szabadságharcz óta nem volt még válságosabb helyzetünk . . . Tanárok, tanítók, ifjúság, a kik most az iskolákba rukkolnak be, bizonyára mely meghatottsággal talalkoznak a tudomány és kultura csar­nokaiban. Eszünkbe jut, hogy most nem ők vezetnek, nem az övéké a szó. Most azoké, a kik máshol, inas fegyverekkel vitezkednelt azokért, a melyek előttünk életünknél is drágabbak . . . Most ennek a tanévnek a kezdeten bizony nehez lesz belemenni a szokott kerék­vágásba. Mert bizony kicsisegnek, szürkenek tűuik fel előttünk sok minden, a mire máskor oly nagy súlyt helyeztünk: tudományos problémák, grammatika, szintaxis, ki tud most teljes ügy elemmel fordulni ezek fele?! Senki se vegye ezt rossz néven tanártol vagy tanítványtól. Gondolatunkban ott járunk mindnyájan, a hova a többiek mentek, a hol kedveseink vannak, ertünk vigyáznak, küzdenek és vérzenek. Velük együtt mindnyájunknak most csak egy gondolatunk van 1 . . . Új tanév ? Meddig tartasz, milyen leszel? Majd mondjuk egy szívvel és lé­lekkel: Jövel szent Lélek, erősíts, vigasztalj, segíts és tarts meg mindnyájunkat és adj boldogabb, nyugod­tabb esztendőket! TÁRCZA. A harsányi hegyen. Kiugró szikla — mintha szószék lenne, Kövek közt fű nő széles padmalyán, A hangfogó az ég egy kis darabja, Már messze sincs innét talán? . . . Kék mosolyát először ide adja. Igen, hatalmas, nagy szószéken állok, A mit erős istenkéz épített, Mit nem zúz szét csak sz ő búsulása! . Ó! hogy nyerek most hitre több hitet, Mely minden kétely sírját itt megássa.

Next

/
Thumbnails
Contents