Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-08-30 / 35. szám

Isten! Erődről ó, hadd prédikáljak! Ilyen szószéken még nem álltam én S nem volt köröttem ily szép hallgatóság, Ilyen kilátás . . . ennyi fény, Lelket megejtő ennyi szent valóság! Itt egy falu . . . milyen kevés a szemnek — Úgy látom: pár kis törpe házcsoport. . . Szint' a másikat ... és a távol erdőt, Mint óriási zöld csokort, Ott lent, madárszótól csicsergőt. Beh törpe innét, magasból az ember (Csak odalent nagy), mozgó, kicsi pont, Vagy állat? .. . Szemmel most nem érem én el... Hol már a távol ködbe ront, Csillog a Dráva túl szeszélyes fénnyel. Szószéken állok — ennyi hallgatóság, De ajakamra még egy hang se jő, Csak állok, nézek, bámulok remegve . . . S e hallgatás volt Isten, szent, dicső, Legszebb beszédem egész életembe. Kövy László. Katonai táborban. Fejér megye Érd községében táborozik vagy tíz napja már a hadi létszámra felemelt egyik honvédgyalogezred. Most, augusztus 23-án, vasárnap d. u. kedves meglepetés ért. Ebből a katonai táborból három tisztből álló küldöttség keresett fel a parókhiámon azzal a kéréssel, az ezredparancsnok nevében, hogy siessek velük a katonai automobilon Érdre s a református vallású tiszteknek és honvédoknak szolgáltassam ki az Úri szent vacsorát. A kedves hívó szónak azonnal engedtem. Félórai száguldás után feltűzött szuronyú, fegyveres őrjárat tartóztatott fel bennünket. A tiszti egyenruhát önmagában véve semmi külön respektus nem illeti meg. Ma háborús világot élünk. A legkomolyabbat, melyet csak ország megérhetett ezen a földön. Itt igazán áll a költő szava: „Lélek ez ajtón (úton!) se ki, se be!" A szükséges iratok előmutatása után tovább robogunk. Kedves, rokonszenves ifjú százados fogad a czélnál. Báró Kemény, az első század parancsnoka. A régi erdélyi fejedelmi család sarja. 0 tőle tudom meg, hogy századának református vallású legénysége bizalmasan megkérte a század apját (t. i. őt, a századost), hogy engedtessék meg nékik az Úrvacsorával való élés, mert áhitozik utána mindnyájuknak a szíve. így született meg a nép egyszerű fiainak lelkében a gondolat, hogy mivel ott helyben Érden nincs ref. lelkész, valahonnan a közelből hozzanak papot. Sokáig nem lehetett gondolkodni a terv kivitelén, mert jöhet minden pillanatban a parancs: „előre a muszkák ellen Oroszországba!" Mivel az idő rövidsége miatt csak a közelben elszállásolt századok legénységét lehetett hirtelenében értesíteni: mintegy 120 katona gyűlt egybe Hetényi nevű úr szérűskertjében. Báró Kemény százados ajándékozott kenyeret és bort. Szalma- és szénakazlak között, kiint az Isten szabad ege alatt volt az istentisztelet. Egyszerűen, de komolyan hangzott az örök Ige. Meg-megrándult a vitézek marczona arcza, hogy a kibuggyanni akaró könnyűt vissza lehessen szorítani. Ki ne gondolt volna az otthonhagyottakra? A szülőfalu fehérre meszelt egyszerű kálvinista templomára ? A szörnyű jövőre ? Ilyen külső és belső viszonyok között kicsoda járult valaha is az Úr szent asztalához ? Érezte mindenki, hogy talán már napok múlva a legfőbb Bíró, a királyok Királya előtt fog megállani. Milyen jó megtisztulni Annak vérében, a ki érettünk halt meg! „Tebenned bíztunk eleitől fogva" csodálatos erővel zúgott 120 ajakról föl az Égre. Hálás tekintetek, köszönő szavak . . . Nincs másuk, a mit a pásztornak adjanak . . . Úrvacsora végeztével végig szaladt a hír az egész táboron, jöttek volna még százával, de bealkonyodott. Akkor nyugodtak meg, mikor megígértem nékik, hogy másnap, azaz hétfőn jókor visszamegyek s akkor mindenki részesül a szent vacsorában. Csakugyan hétfőn még ebéd előtt Budafokon volt értem Kemény százados felesége. Ebédre hívott az ezred tisztikara. Ebéd alatt értesített az ezredparancsnok maga, hogy ezredparancsban ment ki, hogy d. u. 5 órakor minden református vallású katona — az ág. h. ev. közül is, a ki akar — úrvacsorával élhet. Meglátszik a rendkívüli idő nyoma a tiszteken is. Olyan szeretettel, gondoskodással beszélnek a katonákról: „fiaikról", mint az édesatyák. Bizalmas beszédben mondják én nékem is, hogy nem a Mária Terézia-rend kivívására tekintenek, hanem „fiaik" életét iparkodnak inkább kímélni. Délután 5 órakor a tisztekkel együtt átmegyünk a Károlyi grófok főintézőjének tágas, árnyas udvarára. Hófehér abrosszal terített asztal, rajta a szent jegyek. Köröskörül hirtelen meg sem számlálható tömegben katonák. Felhangzik a grófi udvarban a „Mint a szép híves patakra". Csattognak a leoldott oldal fegyverek. Felemelni, bátorítani akar az Ige mindenkit. Talán közülök egy se figyelt még olyan odaadással, olyan szomjúhozva az igehirdetésre, mint most. Mint görbülnek meg az egyenes gerinczek, mint csukjanak le a büszke, egyenes tartáshoz szokott fejek az élő Isten előtt. Minden szív együtt könyörög a pásztorával. Most, mintha más volna a csendülése, más volna az értelme is a régi hitformának: „Hiszek egy Istenben!" Bizony most hiszek! Hisz mindegyik Nélkülözhetetlen tartozéka most minden* szívnek a bízó, reménykedő hit . . . Aztán jönnek hosszú-hosszú sorban. Elől az ezredes, őrnagy, századosok, főhadnagyok, hadnagyok, zászlósok, majd az altisztek s a legénység. Jönnek keresztyéni alázatossággal ós szép renddel . . . Órák múlnak el . . .