Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-18 / 3. szám

34 3. száll) vóniai missziói állomásának új életre és erőre élesztőse, a pápai kitűnő leánynevelő-intézet felállítása körül teljesített. És azután arról a nagy emlékezetes genfi útról, a melyet az ő vezérlete mellett tettünk meg. 1909-ben volt, abban az évben, midőn 40 éves jubileumát ünnepelte és a legmagasabb helyről oly nagy kitüntetés érte. Óh hogyan tudott ezért az útért lelkesülni! És milyen jó volt őt ott látni a Kálvin szószékében, a hol szólott prófétai lélekkel nagy és dicsőséges dolgokról . . . Kedves és mégis oly fájó emlék! Szállása ott volt a créts des fiorissantsi azóta már üressé vált hajlékban. Ott, ennek nagyszerű kertjében készült már a hajnali órákban franczia üdvözlő beszédét. Mily nagy tisztelettel és szeretettel vették körül annak a háznak lakói, a kiket ő is annyira szeretett és . . . nemrég mély fájdalommal megsiratott. Tudjuk, hogy szolgálata nemcsak a szorosan vett egyházkormányzási ügyekre volt korlátozva. Ott láttuk őt, mint vezért, mint energikus munkást az egyháztársadalmi munkákban, nemes emberbaráti egyesületek, intézmények mozgalmaiban. És ott fenn is mint törvényhozó, mindig hatalmas szószólója, védője volt igazainknak. És végül hadd emlékezzem róla, mint annak a legszűkebb körnek szeretett fejéről, atyjáról. Oh nem ismerte az Antal Gábort, a ki nem látta Őt családja körében. Negyven évig élt a legboldogabb házasságban nejével, Kluge Matilddal. Hat gyermeke volt. Gyászoljuk mi is mélyen, de mi a mi gyászunk ahhoz képest, a mely ott van abban a házban, a mely egyszerűsége mellett is olv fényes volt a gyengéd, gondos szeretettől, a mely szivéből szeretteire áradt. Nemrég költözött el egyik lakója annak a háznak, a megboldogultnak kedves hajadon leánya. Azóta sorvadt ő is és hordozott fájó tövist lelkében. S jött nemsokára a testi, a gyilkos kór és most elment ő is az után, a kit oly mélyen, élte végéig gyászolt.... Óh a legkülönbek is megfáradnak, meglankadnak, az erősek is megtört testtel sírba rogynak ... De a kik az Úrban bíznak és neki szolgálnak, azok megújulva szárnyra kelnek ... itt pedig megmarad áldva az ő emlékezetük! P. ERDÉLY PANASZA. Panaszos hangok, mondhatnánk így is, vészkiáltások hangzanak fel mostanában mind sűrűbben Erdély felől. Bizonyára nem ok nélkül. A magyarság napról napra veszíti ott a szó betű szerinti értelmében lábai alul a talajt. Megindult ott is a közép- és nagybirtokok bomlási proczesszusa. Sok ezer hold parczellázott földbirtok cserélt gazdát. Sok vidéken ez a csere nem nemzetgyengülést, hanem erősödést eredményezett. De ott a magyar állani területén élő legnépesebb és mondjuk legfélelmesebb nemzetiség következetes és jól kitervelt birtokpolitikája szívetfacsaró tényeket eredményezett. Már mi magyarok csak ilyenek voltunk és vagyunk. Holmi kis piszkálásra, lassú, vékony szózatokra nem reagálunk, másik felünkre fekszünk és aluszunk tovább, vagy feleseléssel töltjük az időt. Csak ha jönnek ökölcsapások, ha már a „véres kardot" látjuk és érezzük, hogy proximus ardet, akkor kapunk észbe, sokszor természetesen már későn. Itt van hát már a levegőben az erdélyi kérdés és nem is szükséges mondani, hogy mint sok más, úgy ez is szomorúan hálás témául kínálkozik a politikai kiizdtéren viaskodók számára is. De nem is lehet Erdély dolgát, panaszát lekicsinyelni, fölényes kézlegyintéssel, hírlapi czikkekkel, polémiákkal, gyűlésezésekkel elintézni. Komoly, nagy akcziókra, egész nemzeti energiánkra van szükség a helyzet lehető szanálásánál. S itt mindjárt elöljáróban reá kell mutatnunk egy tényre, a mely sokak előtt talán csak akadémikus értékű, de azért, úgy hisszük, méltó arra, hogy róla soha meg ne feledkezzünk. Irne, most onnan a Királyhágón túlról jönnek a kiáltások. Emlékezzünk! Volt idő, midőn az innen álló mondá: Jöjj és légy segítségül minékünk! De még azok is. a kik ilyen szentimentálissnak minősített érvekre nem sokat adnak, bizonyára belátják, hogy Erdély mentése, megtartása mindenképen elsőrendű feladata úgy a magyar államnak, mint ebben a legmagyarabb intézménynek, a magyar ref. egyháznak. Itt most csak erről van szó. Az erdélyi magyarság tehát megmozdult, tiltakozó, kérő szavaktól visszhangzanak bérczei. Valami van ott a levegőben. Azok is előléptek, a kik ott az egyházi ügyeknek vezetői. Egy konkrét esetből kifolyólag tárták fel dolgaikat és igaznak vélt sérelmeiket. Két millió 1 őke, illetőleg ennek megfelelő kamatsegélyt (5%) százezer koronát osztott szét a konvent a legutóbbi gyűlésén a következő arányban: Dunamellék 15|005, Dunántúl 16,250, Tiszáninnen 16,300, Tiszántúl 36,155, Erdély 17,200 K. Eleddig ez a segélyosztás minden különösebb inczidens nélkül szokott történni. A szétosztásra nézve bizonyos hallgatólagosan elfogadott kulcs volt. Lélekszám, közalapi járulék, adósegély stb. mennyisége. Ezt természetesen sokszor ez, sokszor amaz a körülmény (közbejárás, személyes befolyás, eminens szükség stb.) módosította, de azért még felszólalást is ritkán váltott ki a dolog. Most azonban az erdélyi kerület egyik konventi képviselője, az élesszemű Nagy Károly, a szótosztási tervezet előterjesztése után, talán a legutóbbi erdélyi hangok hatása alatt is, nagy panasszal lépett a konvent és egyházi közvélemény elé. Hogy a magyar ref. egyház és ennek legfelsőbb intéző fóruma nemcsak hogy nem respektálja Erdély különleges helyzetét, hanem őt még a megillető jogos részesedésben is megrövidíti. Erdélyt, mondotta, azzal vádolták, hogy az 1881-bén létesített egyházi uniónak csak ő látta hasznát, hogy leszedte a közalapi és más segélynek tejfelét s érte mit sem áldozott, pedig az unió kárára volt, mert különállásában az állani méltányolva különleges nehéz helyzetét, őt bizonyára a kerületi kvótán felüli segélyben részeltette