Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-05 / 14. szám

ULSTER TANUSAGAI. Másfél év előtt egy szerény czikkben reámutattunk azokra a váratlanul fontos eseményekre, melyek Írországészaki, protestánsoktól lakott tartományában, Ulsterben készültek. Kifejeztük azt a meggyőződésünket, hogy a vallásért és szabadságért síkra szálló ulsteri polgárság mozgalma mély nyomot vághat a világbirodalom történetében. A lefolyt események szinte hihetetlen mértékben igazolták sejtelmeinket. A bibliához, az ősi vallásos hagyományokhoz ragaszkodás ereje megrázta azt az Asgm^-kormányt, mely képes volt megtörni a lordok házának hatalmát, lerontani tekintélyét ós elfogadtatni akaratát a királylyal, még a királyi presztízs csorbulása árán is. A hadsereg fegyelme is megrendült. Gough tábornok és 70 tisztje bejelenté, hogy Ulster ellen harczolni nem fognak. A kormány alkudozik velük, békíti őket, mert büntetni nem meri. A hadügyminiszter, sőt French tábornagy, a hadsereg főfelügyelője, az angol katonák elseje is lemond. A kormány Dublinből tetemes haderőt készül indítani Ulster ellen, sőt hazarendeli a Nápoly előtt állomásozó középtengeri hajóhadat, de mégis, alig kétes, hogy Ulster győzni fog. Sőt már is győzött, mert a kormány engedményeket ád, sőt ezeken túl még újakra is kész. Ulster nem alkuszik. Érzi, hogy hiányosan felszerelt önkéntesei, összetartása és szilárd határozottsága többet jelent a kormány óriási segédforrásainál, sőt parlamenti többségénél is. Amazokat használni nem meri, emez pedig szét fog hullani, mert törekvéseiben ellentétbe kerül a nemzet érdekeivel. Ezek pedig végre is többet jelentenek még a többségi elvnél, mert kell, hogy a többségi akarat a nemzeti érdekek szolgálatában álljon. Nemcsak a kormány jut nehéz helyzetbe, hanem, a mi ennél több, az angol parlamentárizmus is. Csoda-e, ha politikusok és államférfiak csodálatial tekintenek Ulster felé, melynek mozgalma ilyen eredményeket ért el. Keresik az erőnek, a sikernek forrását, de maguk hitetlenek lévén, tagadják, hogy ez a vallás lehetne. De arra utalnak, hogy a vagyonos és művelt Ulster nem akar a nála alantabb fokon álló ir többségnek behódolni. Szerepet játszik bizonyára ez is. De a döntő ok mégis más. Az az érzés, mely az Orangemen szervezetének századokon át lelke és éltető eleme volt. Az, melyet Knox, Cromwell és társaik oltottak beléjük, a mely most is oly erős, hogy dominálja a többit és forradalmárokká formálja át Belfast, Londonderrynek békés gyárosait és kereskedőit is. A pénz, a vagyon mintha elveszítette volna egy perezre hatását az emberek lelkén. Zsoltárokat énekelve jegyezték alá a Covenantot és íme;

a zsoltárok ereje olyan nagygyá nő, hogy megrázza nemcsak Asquith kabinetjét, hanem nehéz válságba sodorja a parlamentek anyját is. Más országokban a romlottság, az ellentétes táborok versengése, az önzetlen kötelességtudás hiánya szállítja le a parlamenti többség tekintélyét, a szigetországban a zsoltárok, egy maroknyi nép vallásos kegyelete, a múltnak megbecsülése s a tömeg kötelességérzete a jövő iránt. Ez az, a mi az angol eseményeket a politikainál nagyobb jelentőségűvé teszi. Az ulsteriek és a hozzájuk csatlakozó unionisták meggyőződése szerint a londoni törvényhozásnak nem lehet és nem szabad olyan határozatokat hozni, melyek veszedelmesek lehetnek a polgárok százezreinek vallási fejlődésére nézve. Asquith home rule-yA nekik Rome-rulet jelent s Anglia jövője kerül veszedelembe, ha feledi, hogy a protestántizmus nélkül hiányoznának történetéből a legfényesebb lapok, a Westminster Abbeyből, a nemzet Pantheonjából a legfényesebb tehetségek és legragyogóbb jellemek emlékei. Más országok népe hódolhot más vallási nézeteknek, az Egyesült Királyság haladása koczkára kerül, jövője biznnytalanná lesz, ha elfeledi azokat a tanúságokat, melyeket története érlelt s a melyek nem engedik, hogy a jellemeket formáló vallásos meggyőződéseket jelentőségüktől megfosszák, vagy pedig újakkal kicseréljék, még a legnagyobb jelentőségű politikai czélok szolgálatában sem. Vájjon nem lenne-e ez veszteség az egész emberiségre nézve? Úgy látszik, nemcsak mi, hanem a túlsó tábor is abban a véleményben van, hogy igen. íme a harezoló magyar katholiczizmus, vagy ha úgy tetszik, klerikálizmus főorgánuma, Ulsterről írva, csodák csodája, mondják majd olvasóink, az ulsterieknek fogja pártját. A czinikus egyszeregy napjaiban vigasztaló látványnak jelenti ki az ulsteri mezőt, a melyen tíz és tízezrek ideális czélért képesek arra, hogy lelkesedéssel kínálják fel pénzüket és vérüket annak a mozgalomnak sikeréért, mely a vallási motívumot minden más fölé emeli. Ezt is Ulsternek köszönhetjük. De hajlandók vagyunk-e levonni a további tanúságokat? Sőt nemcsak levonni, hanem vezető elvvé is tenni életünkben? Mert ez itt a kérdés. A vallási motívumok felemelése azok fölé, melyek szerint eddig életünket berendeztük. Bizonyára nem könnyű és nem is egy napra szóló vállalkozás. De ha mégis valóban nemes vállalkozás, helyes-e, hogy engedjük magunkat köznapi vagy alacsony indító okokból visszatartatni az áldozatok és a nemesítő munkától? Belfastban a Kálvin-Szövetség fáradozásai s az ottani protestáns testvérek áldozatkészsége két magyar ifjút juttatott abba a helyzetbe, hogy végignézzék és végig érezzék e nagy történelmi drámát, a melynek nagy felemelő és átalakító hatással kell lenni reájuk. Avassák e nagy események annak a gondolatnak apostolaivá őket, a mi az ulsterieket mozgatja, lelkesíti és reméljük, győzelemhez is fogja segíteni. A magyar protestánsok pedig lássák be, hogy gyengeségünk, elesett mivoltunk csak egy úton a hitnek, a régi meggyőződéses vallásosságnak feltámasztásával orvosolható. A közelgő Húsvét kétszeresen int bennünket, kogy e gondolatokkal foglalkozzunk. Ennek a törekvésnek ápolása erőt, emel-