Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-08 / 10. szám

sága. A vallásosság az etikai személyiség tulajdona, mely személyes jellegével a közösségben, tehát az egyházban jut történetileg és gyakorlatilag kifejezésre. Az istennel való férfias energikus életközösség R. theologiájának czentrális gondolata, a mi aztán a gyakorlatban a világi jellegű vallásosságra, tehát bizonyos tekintetben „kultúrvallásra" vezet. Nem a spekuláczió, hanem a természetes emberi s életeleven vallásosság a bibliai s a reformátori vallásnak az éltető lelke, mi mellett bő történeti alapon főleg a rendszeres theologiában Kant és Schleiermacher összeegyeztetésére törekedett annak összes ágaiban. S mégis ez a súlyos gondolatokban szinte bővelkedő theol. rendszer nem egy pontján erős javítást és további fejlesztést igényel. így az Istenországa vallásos etikai gondolatát nem azonosíthatjuk az erkölcsi czélok vagy erkölcsileg cselekvő személyiségek Kant-féle fogalmával ; Pál kiengesztelési fogalmát az ortodoxiáyal >egyezőleg egyoldalúan fogta föl; a reformáczió javára túlságosan háttérbe szorította a középkori vallásosságot s végül hírnevessé vált fogalma az „értékítéletekéről kissé habozik az intellektuális és kedélyi felfogás között stb., mely gondolatokkal bizonyos zavar hatolt be összrendszerének sarkalatos alapgondolatába. De nemcsak a rendszer a maga alapvonalaiban hívja ki ma a tudományos kritikát, hanem a bibliaireformátori vallásosságról szóló meghatározása is. Az erős és igaz vallásosság nemcsak a világtól való szabadulást, hanem attól való elszakadást is követel, a mint hogy a zsoltáros szerint is a lélek nem az ég és föld, hanem az élő Isten után vágyik. A világhoz való viszonyunk nem az Istenhez való viszonyunk mellé, hanem alája rendelendő. Az újszövetség mindenütt a világgal mitsem törődő benső vallásosságot, mint Istenhez való életet hangsúlyozza. De valamint R. vallásának „világias", úgy annak „egyházias szocziálizáló" felfogása ellen is kifogás emelhető. A vallásos életnek lelke sohasem a közösség, hanem „az Isten és a lélek egymáshoz való viszonya". Az emberek testvéri közössége csak folyománya 6

és nem lényege az Istennel való benső életviszonynak. Az individuálizmus, vagyis személyes átélése és élvezése (Hilty szerint: közelsége) az Istennek teszi a szorosabb értelemben vett vallásos életviszonynak a lényegét. S ezután a ker. vallásosság etikai vonásánál nem eléggé hangsúlyozza R. a bűntudatnak, mint Isten szent akaratából való eltávolodásnak vallásos erkölcsi energiáját. A szent Isten és a bűnös ember közötti „elvi differencziá"-nak erős egyéni érzése és megélése alkotja a kegyelemtudat boldogságának nélkiilözhetlen feltételét. Ez a gondolat legalább is homályos R. theol. rendszerében, a melynél azonban — a mivel vádolták — a bűntudat raczionálizáló meggyöngítéséről nem szólhatunk. Iliányos nála a vallásosság és erkölcsiség szoros életegységéről szóló felfogása is, holott a ker. erkölcsiség lényegében véve „istentisztelet és istenes erő- és életnyilvánítás e maga összes egyéni és társas közösségi vonatkozásaiban. R. nem tudott szabadulni a vallásosságnak raczionális-intellektuális felfogásától, holott az elsősorban „impulzus, vágy és érzés", vagy mint az ág. hitvallás mondja „motus". Harnack találóan „utolsó egyházi atyának" mondja a nagy göttingai theologust, kinek a „modern pozitív theologiára" való jótékony hatása is észlelhető a modern gondolkozás s a keresztyén vallásos hitérdekek összeegyeztetésében. A tudományos ismeret módszere és gondolatiránya nem állhat ellentétben a vallásos szellem fynkczióival és eljárásával. E tekintetben egy vallásilag és tudományilag teljesen kielégítő poziczióra R. el nem jutott. A természetnek s a személyes Istennek szoros összetartozására kell az újabb theologiában törekednünk. S ez az első. A második pedig az, hogy szerves kapcsolatot kell létesítenünk a vallásnak világában az egészséges szubjektivizmus és szocziálizmus között s a Krisztus személyiségénél annak isteni és emberi oldala között, a mi csakis az ismeretelmélet, a pszichológia és a logika segítségévei lehetséges.* Kétségtelen azonban az, hogy R. energikusan hangoztatta az őskeresztyén vallásos erkölcsi életideált a maga reformátori megújulásában és a jelenkorra vonatkozó megtermékenyítő hatásában; hogy továbbá az ev. vallásosságnak éltető alapját az érzés, a fantázia s az élet körében látta s hogy végül maradandó lényegében fogta föl a keresztyén üdvhit tartalmát a maga összes vonatkozásaiban. A vallás lényege nem a tan és a betű, hanem a kedélyi és intuitív jellegű ismeret és meggyőződés az Isten örök bűnbocsátó és újjászülő szeretetakaratáról az egyénben és a társas közösségben. Mint történeti vallás, a keresztyénség szorosan összekapcsolja az egyes lélek közvetlen istentudatát annak történeti megalapítójával a Krisztussal, mint vallásos egyéni és társas közösségi életünk örök erejével és forrásával. S ez R. theologiájának maradandó magva és örök^érdemer Dr. Szlávik Mátyás. BELFÖLD. Ünnep a Ref. Tanonczotthonban. Márczius elsején, vasárnap este nagy, lelkes és örvendező társaság gyűlt össze a Városligeti fasor 5—7. szám alatti Ref. Tanonczotthonban. Az egyházvezetők közül ott voltak dr. Kósa Zsigmond gondnok, Sigray Pál, dr. Somogyi Lajos feleségével, Deák Imre, Pilisy Lajos presbiterek, a fasori lelkész, Kovács Emil fele-* Kantnak a protestantizmushoz való viszonyát is túlbecsüli R., a midőn „Rechtfertigung und Versöhnung" cz. nagyhírű müvének I. 410. 1. azt mondja: „Kants Weltanschauung stellt diejenige sittl. Selbstbeurtheilung fest, welche das Christentum als Protestantismus fiir seine normálé Selbstdarstellung voraussetzen muss. Deshalb der ganze specifisclie Fortschritt der Erkenntnissmethode durch Kant zugleich die Bedeutung einer praktischen Wiederherstellung des Protestantisinus."