Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-01 / 9. szám

bebocsátást a Bethesdába. Nem mint vendég, hanem mint gyógykezeltetésre szoruló beteg. Tíz napot töltöttem e helyen, melyről elmondhatom, hogy méltón viseli nevét. Valóban Bethesda ez, irgalomháza, a samaritánusi könyörülő szeretetnek áldott otthona. Nem egy beteg könnyek között vesz tőle búcsút. Talán sok szenvedéseinek emléke fűződik hozzá, de felejthetetlenebb előtte az a krisztusi szeretet, mellyel körülvették, gondozták, ápolták. Ez, ez kéri tőle könnyeit. A budapesti Bethesdának van kiváló sebésztanára, jeles főorvosa, vannak képzett orvosai, de azért én mégis a kórház főerősségét a diakonisszák munkájában látom, mely igazán az istenfélelemben gyökeredző keresztyén felebaráti szeretet munkája. Minden beteg megérzi itt, hogy az a gondos ápolás nem egyszerűen humánus cselekedet, még kevésbbé bérmunka, hanem egyenesen isteni szolgálat, mely kizár minden személy válogatást. Az „imádkozzál és dolgozzál" gyönyörű elvét jobban megvalósítani szinte alig lehet, mint a hogyan ezt a Bethesda-kórház diakonissza-testvérei teszik. Már korán reggel, a mikor még csak a fűtő szolgák csörömpölése vagy a nehéz betegek érdekében jövő-menő virrasztó „testvérek" lépte hallik, — együtt van a diakonisszák kicsiny serege. Mielőtt munkára mennének, a közös áhítat órájában találkoznak. Felzendül az ének : „Mi boldog az, ki Krisztus juha lehet S hű pásztorának bírja kegyelmét! Az ember dicsőbbet soha nem tehet, Mint Krisztusnak szentelni életét." Még egy rövid fohász s aztán az Isten jóváhagyását érző lélek boldogságával mennek széjjel a kórtermekbe, betegeikhez, kik szíves köszöntéssel fogadják őket. Egyik-másik betegnek hosszú volt az éjszaka, ezek elpanaszolják fájdalmaikat — s a diakonissza a megértő lélek gyengédségével figyel, hallgat, hogy hozhasson idejekorán való segítséget. Néha az ilyen panaszolkodás a világrend ellen való zúgolódásba, kifakadásba csap át, itt a bibliás lelkű és beszédű „testvér" szelíd szavakkal vigasztalgat. Némelyik beteg pedig folyton képzelődik, fantáziája minden reggelre egy újabb betegséget fedez fel önmagán, — az efféle túlzott aggodalmaskodásnak nem ritkán egy-egy jóízű tréfás megjegyzés vet véget, úgy, hogy még a panaszkodónak arczán is a mosoly derűje sugárzik, jeléül annak, hogy itt ez a szükséges gyógyszer. A betegek rendbehozása, a reggeli tisztogatás s aztán az egész napnak szinte megszámlálhatatlanul sok teendője a betegek ápolása és élelmezése körül majdnem egészen a diakonisszatestvérek vállaira nehezül. Bár a „nehezül" szó itt nem azt jelenti, mintha a diakonisszatestvérek is nehéznek tartanák azt a munkát, melyet önként, a Krisztus iránti szeretetből vállaltak. Oh nem ! Az a szolgálatkészség, mellyel a kórházi munkáknak durvább nemeit is teljesítik, az a határtalan türelem, melyet még a legkötekedőbb beteggel szemben is tanúsítanak, az az állandó nyugodt, mondhatnám: „mindig örvendező" kedély, mely a kórtermek különben szomorú világában oly üdítőleg hat, mind beszélő tanúbizonysága annak, hogy ők a Krisztus terhét, a Krisztus igáját hordozzák, azért „könnyű", azért „gyönyörűséges" az. Bizony nagy és érdemes munka az, melyet a budapesti Bethesda diakonisszái végeznek. Csak azért ő előttük ne beszéljen senki érdemről. Megható igénytelenséggel hárítanak el maguktól minden elismerő szót. „Ha mindeneket megcselekszünk is, haszontalan szolgák vagyunk" — vallják Pál apostollal. . . . S mikor leszáll az est és eljön a közös áhítat ideje, az Isten előtti mély megalázkodás hangján éneklik: Nem vagyok méltó, hogy gondolj reám, Ámde tudom, hogy meghallod imám. Nem kell a földön semmi egyéb, Krisztus, a szívemet tárom eléd. Élet vagy nékem és nyereség." A kórházi lelkész bibliamagyarázata és imája fejezi be az esti áhítatot (egyszersmind a napi szolgálatot ís). A házirend értelmében ilyenkor áll be az éjszaka. Reggelig a virrasztó „testvérek" őrködnek a betegek felett. Szép és megható a szombat este, a mikor a diakonisszák kara a kórház központján, a főlépcsőházban énekeket zengedez, figyelmeztetni akarván mintegy a betegeket, hogy itt a vasárnap. A járni tudó betegek közül sokan a folyosókrajönnek, a termekben maradottak kitárt ajtók mellett figyelnek. Áhítatos csendben hallgat mind. Szívük megmozdul e hangokra: Bár, mint Jákobra ott, Éj száll reám S nem lesz, hol nyughatom, Egy kő csupán, Ott is álmomba még Szívem egy vágytól ég: Jobban tiéd, Uram! Jobban tiéd ! Elmegyek a kórtermek ajtai előtt . . . Mindenütt összekulcsolt kezeket, sápadt arczokat, könnyező szemeket látok. Mintha itt most csakugyan minden szív, „egy vágytól" égne ... Az a kültelki legény is, a kit egy héttel ezelőtt hoztak be ide kocsmai verekedés közben kapott sebektől borítottan, most imádkozik ott a terem szögletében. Az a szerencsétlen leány, ki kétségbeesésében a marólúghoz folyamodott, most az ének hangjainál föleszmél, imádkozik, sír, édesanyját emlegeti. . . Oh, mindnek van megsiratni valója. De az elsírt könnyek után mennyivel édesebb, pihentetőbb szegény betegek álma. Áldott könnyek! Áldott szombat este! . . . Még áldottabb vasárnap: a mikor egészségesek és betegek, ápolók és ápoltak, az egész kórház népe ünnepi istentiszteletre gyűl a nagy imateremben. Jobbrólbalról kinyílnak a nagy szárnyasajtók. Jönnek a betegek : egyik mankójára, a másik botjára támaszkodva, a har-