Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-22 / 8. szám
dag, boldog ország lenne! Óh. erre ne is gondoljunk, mi lett volna! Mentsük, a mit még lehet! És gondolják meg, liogy a kik kérnek, nem maguknak kérnek, hiszen a keresztyén lélek mindig előbb ad, mint kér és könynyebben, szívesebben ad, mint kér. Ne vétessék zokon tőlünk, ha ismét ezeket a húrokat pengetjük. Legyünk azzal tisztában, hogy ha tartozik, ha nem: az Úr bennünket most egyik legnehezebb, legküzdelmesebb korba helyezett, a hol a leghitványabb, legsötétebb gondolatok és teltek mellett a legtisztább, legmagasztosabb, legönfeláldozóbb lelkeket is látjuk tetteikben és gondolataikban. Oly élesek a határvonalak, hogy megkülönböztetni könnyű, csatlakozni is könnyű bármelyik táborhoz. S ha nem szívvel-lélekkel állunk a jóért küzdők táborába, már azért is magunk vagyunk felelősek. — Szabadságunkban áll választani. De ezért ne vétessék zokon, ismétlem, ha azok, a kik látják, hogy protestáns társadalmunk felső s legfelsőbb rétegeinek nagy része mily dermedten zárkózik el azok elől a törekvések elől, melyek pedig hazánk erkölcsi, anyagi, szellemi létének ágait újítják, erősítik, gyógyítják, — nem hallgathatnak el, ha csak egy lenne is, a ki e szókat megérti. Kemény beszéd talán, de „Itt, állok, máskép nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!" Egy kis galyat, a mennyi jelenleg tőlem telik (remélhetőleg- megismétlődön), a pásztortűz élesztősére én is mellékelek. Orlh Ambrusné* KRÓNIKA. Szemelvények. Egy napilapból olvasom a hírt: „Hódít a baptista vallás a görögkeletiek között. Alkér községben most van alakulóban baptista gyülekezet. Az elöljáróság indítványozta, hogy ne engedélyezzék a gyülekezet alakulását. A főszolgabíró megengedte az összejövetelt, de elrendelte, hogy minden alkalommal két csendőr legyen jelen." Ez Biharban történt. — Máramarosba megyünk. A szomorúan érdekes sizma-pör székhelyére, a hol most bíráknak, ügyvédeknek, ügyészeknek ugyancsak fő a fejük a theologiai, dogmatikai, liturgijkai, szimbolikái stb. tudományoktól, a melyeket könyvek és szakértők útján szereztek és a hol most újból napirenden van (mi okból, ne keressük) a „Filioque" kérdése. Ott történt, állítólag, hogy a sizma felé hajló ruténeket, a kik kerülték a görög katholikus templomokat, csendőrök „buzdították" templombajárásra s így óvták őket a szakadárságtól. A csendőri „buzdítást" csak papi felmentvény mellett lehetett elkerülni. — De ím Erdélybe, a vallásszabadság klasszikus földjére lépünk. Ott meg az történt, mint a Pókafalván megjelenő gyülekezeti lapban, a „Gyertyafénye-ben gróf Lázár Imréné írja, hogy Sófalván a hatóság hivatalosan betiltott mindenféle belmissziói mun* E lelkes sorok írója 50 K-t küldött a nemes czélra. Szerk kát, összejövetelt, vasárnapi iskolát stb. — Mindegyik esetre vonatkozólag idekívánkozik tollamra egy-egy megjegyzés. De most csak annyit: különös és csodálatos az ilyen kényszerítés és „érdeklődés" most ebben a században a magisztrátusok részéről a vallás dolgai iránt; bizonyára még politikából sem jó és czélravezető az ilyen „egyházvédelem". „Menj templomba „Oo to church", menj templomba, ez volt a február első vasárnapra kiadott jelszó Amerikában. A „Ker. Szövetség" — Christian Endeavour — alapítója, a nálunk is jól ismert Clark volt a mozgalom megindítója. Az összes egyházak, gyülekezetek talpraállottak az Egyesült-Államokban az embereknek templomba való hívogatására. Segítségükre ment a napisajtó is. Előszó, újság, falragasz útján vették ott az emberek, a templomkerülők is, a kényszerítő felhívást: go to church ! A felhívás, agitálás nem maradt hatás nélkül. Február elsején a templombamenők száma mindenütt hatalmasan megnövekedett úgy, hogy, mint írják, Chicagóban félmillió helyett másfélmillió ember ült benn akkor a jól fűtött, kényelmes padokkal ellátott templomokban. A lelkészek is lehetőleg kitettek magukért. A sok százezer ember közül bizonyára bennmaradt a hálóban néhány száz. Bemennek ilyen erőltetés nélkül másodszor és többször is. Wilson elnök most is jó példával járt elől. Washingtonban kétszer volt az nap is templomban. Mindez persze nagyon amerikaias. Nem is külföldi és követésre ösztönző példa gyanánt hoztuk fel ezt a dolgot. Csak a fenti szemelvények során jutott eszünkbe. Haeckel. E hó 16-án volt nyolczvanéves a jénai világhírű nyugalmazott professzor, a természetes fejlődés, evoluczió elméletének teljes kifej tője és betetőzője, mint őt nevezni szokták és szeretik. Lamarck, Darwin, Wallace nyomdokain haladt és a mit ezek nem merészeltek, ő megtette az elhatározó lépést: az általa hirdetett biogenetikai alaptörvényben „megoldotta a világtalányt". Haeckel kiváló ós szárnyaló fantáziájú művész is egyúttal és nagyszerű stiliszta. Szóval és képekben is megrajzolta az ember törzsfáját. Az alaptörvény ím ez: az egyén fej-, lődése (ontogenezis) nem egyéb, mint az öröklés és alkalmazkodás törvényei által meghatározott rövid és gyors ismétlése (rekapituláczió) a törzs fejlődésének (tilogenezis). Valóban egyszerű elmélet. Csak le kell rajzolni az embriót a fejlődés különböző fázisaiban és mindjárt megtudjuk, honnan kezdődött és miként fejlődött a törzs. Haeckelt az ő erős költői, művészi képzelete, hogy ne mondjuk „hite és ihlete" könnyedén túlemelte hát azokon a korlátokon, a melyek előtt nagy elődei ha nem is feltétlen tisztelettel, de legalább is „a nem tudom, nem állítom" kijelentésével állottak meg. így történt, hogy Haeckel letérve a tudomány teréről, dogmájával, monizmusával, szenvedélyes „hitvitázó" lett. 0 és hívei ép olyan furorral, szenvedelemmel álltak és állnak ki a