Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-02-22 / 8. szám

a saját példájukkal, áldozatkész törekvéseikkel buzdítsák munkára azokat, a kiknek lelkében visszhangot kelt a szív nemesebb érzelmeire való hivatkozás. Február 14-ike ily módon nagy események ;— Osztroluczky Miklós szavaival élve — a keresztyén újjászületésnek jelzője lehet. Reméljük az is lesz, mert ha egyéb nem. akkor a bajoknak terjedése fogja felrázni a közönbösöket, munkára bírni azokat, a kik attól ma még írtóznak. Hiszünk az erkölcsi újjászületés lehetőségében, sőt tudjuk azt, hogy kellő feltételek mellett az egész nép jobbjainak lelkét is lehetséges mozgásba hozni s tettekre bírni oly czélok szolgálatában, a melyekkel- szemben azelőtt hideg és mozdulatlan maradt. Ezt kell elérnünk és ha ezt meg tudjuk tenni, egyikét érjük el a legszebb diadaloknak, a melyet valaha remélhettünk. Anyagias korban élünk. Szabad tehát a fenti fejtegetésekhez oly érvet fűzni, mely a gazdasági élet világából való. A német statisztikai hivatal legutóbb egy tanulmányt tett közzé a német mezőgazdaságról. Ennek egyik fejezetében a család- és a mezőgazdaságról szól és kifejti, hogy nincs egyetlen foglalkozási ág sem, mely annyira a családon nyugodnék, mint ez. Főleg a kisebb üzemek azok, melyek reászorulnak a családra. Nélkülük el sem képzelhetők és elpusztulnának. Mezőgazdasági állam vagyunk. A családi élet elzüllése tehát az anyagi pusztulást is jelenti reánk nézve. Ezt, azt hiszem, meg fogja érteni és méltányolni mindenki. Bernát István. Pásztortűz. Szokatlan czím egyházi lap hasábjain. Hogyan is jut ide? Miféle kapcsolati lehet a komoly közlemények szellemével ? A napokban lapozgattam a Magyar Evangéliumi Diákszövetség lapjában. Egy ismerősöm említette, s főként a február 1-i számban megjelent czikk keltette fel figyelmemet iránta. így megismerkedtem kissé a Diákszövetséggel és úgy találom, hogy ez az a pásztortűz, a mely a magyar diákélet lelki pusztaságán világít. Mert tűz ez valóban, van fénye és melegít. Oh, de miért csak pásztortűz még, mely csak ezt a néhány embert melegítheti, a ki körülötte ül s csak itt-ott lobog fel ez országban? Miért nem lobogtatják, élesztik jobban, hogy hatalmasan égve, messzire terjedne fénye, s mások is meglátván, táplálhatnák lángjait ? A Diákszövetség talán azt mondja, hogy ők meggyújtották saját lelkesedésükkel, a ki éleszteni akarja, hozzon fát hozzá! De gondolniok kellett volna arra, hogy lesz-e, a ki segít fentartani a tüzet, ha az ő tüzelőjük elfogy? Ok látták, mily nagy szükség van rá, hogy ne fázzék, dideregjen lelkük e sötét éjszakában s ne rémítse a beláthatatlan, kietlen tér (a mit a mi társadalmi s más szellemi életünk jelent), a hol épen ennek az intellingens, tudós, törekvő ifjúságnak mozognia kell. Úgy gondolták, hogy akad, a ki kisegíti őket a bajból, melybe jutottak. És az, hogy nem ismertették eléggé és nem ajánlották a magyar protestáns világ ügyeimébe, lehet ügyetlenség, lehet a világban való járatlanság — de lehet szerénység is. De egy bizonyos: hogy nem várva segítséget, biztatást, biztosítást, megcsinálták a Diákszövetséget, munkával, küzdelemmel, lelkesedéssel, önfeláldozással, hittel s viszik előbbre még ily súlyos körülmények közt is. Ezt tehát méltányolnia kell a magyar protestáns világ tehetős tagjainak. Épen mert nem előre jöttek kérni (csak ígérve mindent), hanem meg is mutatják: mi a czél és eredmény; s így ha megrovás érheti őket, az csak jóakaratú lehet, hogy „fiaim, miért nem szóltatok előbb, hogy előbb segíthettünk volna!" Hordjunk hát egy kis tüzelőt, élesztőt erre a kedves, tiszta pásztortűzre, melyet a mi derék fiaink és leányaink gyújtottak a Krisztusért! Ne hagyjuk, hogy megszégyenüljenek, a miért nagy hittel nagy dologba fogtak! Egy galyat, a kinek most nincs, egy köteget, egy hasábot adjon, a kinek most van heverő pénze! Dobjunk arra, mit meggyújtott az önfeláldozó lelkesedés s ne restelljük azt sem, ha keveset adhatunk. De óh, ne higyjétek, hogy Isten országáért, a mi saját kedves véreink javáért csak azt lehet adni, a mi heverő, fölösleges pénz és vagyon! Oh! Soha Magyarországon evangélium nem lett volna, soha könyörülő szeretet megmentő munkája nem lett volna, ha csak azok adtak volna, a kiknek sok fölöslegjiik volt! És Magyarország régen nem volná a sok hányattatás, küzdés, ellenség, ellenségeskedés, elemi csapás, veszedelem után, ha nem önnön vérükkel, szívükkel, lelkükkel, életükkel áldoztak volna érte a mi régi nagyjaink s kívülük temérdek névtelen hős férfi és női követője Krisztusnak! És ma, ma is, óh tudjátok meg, a leglelkesebbek közt, a kik fáradhatatlanul dolgoznak s áldoznak fel egészséget, jövőt, vagyont az Úrért (ha kell), több a szegény, mint a gazdag! Pedig ezeknek, hogy azoknak segítsenek (hogy ne maguk hordják az egész terhet), csak a kezüket kellene kinyujtaniok s benne — egy keveset az ő busás javaikból. Sajátságos a mai magyar protestáns intelligenczia. Nem beszélek azon dicső, tiszteletreméltó kivételekről, a kiket messze körben áldanak s teljes lélekkel, erkölcsi, társadalmi életük egész súlyával viszik előbbre Isten országát. Kik ezek? Már egy versemben megírtam, hogy: „Nem mondok neveket; hiszen a csillag mellé sem tesznek mutatót, hogy: íme, ez világít!" Itt járnak közöttünk. Hogy-hogy nem ihleti meg az ő fényes példájuk a többi előkelő, vagyonos családot jobban? Olyan nehéz ezekhez, a prot. világ színe-javából álló hegyhez fordulni, a kik — nem indulnak meg. Azt felelik: „mindig kérnek!" Az igaz! De miért? Mert — nem adtak eleget! Mi lett volna már e szegény hazából, ha mindazok, a kiket az Úr megáldott javakkal — mind áldozatkészek lettek volna! Micsoda fényes, gaz-