Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-02-16 / 7. szám

és tétlenül nézzük, mint szövetkeznek jobb- és balfelől azok, a kik a modern élet intéseit jól megértették. Azt az intelmet is sokszor halljuk: nekünk magyar protestánsoknak nem szabad külön politikát csinálnunk, ez rossz következményekkel járna a közre és magunkra nézve. Én nem igy tanultam Kálvint és nem ilyen példákat látok a külföldi egyházak életében. Ha valaki, úgy épen Kálvin hangoztatta nagy erővel azt, hogy az evangéliumon alapuló keresztyénség nem zárkózhatik be templomokba, iskolákba és egyházi ügyek aktáinak intézésére szolgáló helyiségekbe. A kálvinizmus mindenütt igazi szocziális és a szó legnemesebb értelmében „jó polgárkodásra" nevelő nemzeti vallás; levegőt, tért, érvényesülést követel magának a közélet mindenféle mozzanatában. Nem kötözi oda magát a pártpolitika szekeréhez, nem tartja oda vállát, hogy a magasabbra kapaszkodni vágyók tapossanak azon, hanem örök isteni törvények igazi érvényesülése érdekében száll sikra. mindenütt. Ez ad neki erőt még ott is, a hol kisebbségben van. De ez az erő és az ebből folyó igazi, minden negligálást, paczkázást kizáró, lehetetlenné tévő megbecsülés kis és nagy dolgokban, öntudatos, energikus belső munkának gyümölcse és jutalma. Hiába aggatnánk magunkra ennek jelvényeit kívülről, ennek belülről kell áradnia és kézzelfogható életjelenségekben kell megnyilatkoznia. Nekünk hatalmas izmokat produkáló kálvinista egyházi életre lenne szükségünk. És ennek az izmos kálvinista keresztyénségnek nem ilyen jelenségei lennének, mint a minők most szemeink elé tárulnak. P. Egy évforduló alkalmából. Ebben az évben van száz esztendeje annak, hogy Európa nyugatán hatalmas életerők jutottak kifejezésre a nagy német nemzetnek kebelében, annak a nemzetnek körében, melyhez népünket és protestáns egyházunkat a művelődésnek nem egy szála fűzte a múltban is. Az 1813. esztendő emlékezetes esztendő. Újra kitűnt, hogy a szabadságnak eszméje mennyire hozzá van nőve az emberi művelődésnek eszméjéhez, újra kitűnt a szabadság szeretetének jelentősége, mélysége: keletkezett az ember teremtésével és élni fog, míg ez a föld ki nem hül, élni fog és a legderekabb, legéletrevalóbb nemzeteknek legdrágább kincse marad mindenkor. Régi dolog. Nekünk magyaroknak talán a legkevésbbé kell mutogatni ezt. Valóban ihletett volt a pillanat, a melyben ennek a földnek egész múltját ezekbe a szavakba foglalta össze a költő : „Szabadság, itten hordozák véres zászlóidat". Németország szabadságharczának, nemzeti megújhodásának emlékünnepét üli, de figyelmünket az a mozgalom vonja magára, a mely a lendületet jóval megelőzte, mert a termékenyebb, munkában, eredményekben gazdagabb életet rendesen az eszmékben, az erkölcsökben való megújhodás előzi meg, mely a köznapi szükségleteken felülemelkedve, nagy vállalatokban olvad fel. Szabadság, eredményekben termékeny élet nem ingyen ajándék. Németország az 1813. évi szabadságharcznak emlékét üli és azok a szavak, a melyek a mult vasárnap a Frigyes Vilmos-egyetem ünnepén a császár ajkairól elhangzottak, épen azért ragadják meg a figyelmet, mert a nemzeti és társadalmi erőkifejtésnek forrására mutatnak. Egyszerűen néhány szó és mégis hatalmas. Egyszerű, mint maga az igazság és hatalmas, mint minden, a mi a jelenségeknek eme világában, a melyben élünk, a magánvalót, az okot sejteti. A császár a száz év előtt beállott virágzásra tekintve vissza, a mikor érzésbeli erők támadtak, a melyekből fakadt remény, kedvérzet és bizalom, a jelenség okaira mutatott. „A porosz nép megtalálta erkölcsös életfölfogását, mely a valláson alapul, más szavakkal megtalálta Istenbe vetett hitét." íme a németek újjászületésének magyarázata 1 Megtalálta az Istenhez vezető utat! A mult tanúságára minden kornak szüksége van, de szüksége van főképen a mai nemzedéknek is, mely hajlandó „tagadni létét a titkos fonálnak". „A mai nemzedéknek, így szólt a császár, mely hajlik arra, hogy csak azt higyje, a mii lát, a melynek kevés érzéke van a transscendentális iránt, a mely nem szívesen hallja a vallás szót, megkell mutatni az útat. . ." Nem emberek cselekedete volt az, hanem az Istené. A császár beszélt tanulságokról és beszélt kötelességekről: A múltnak tanulságából „az egész német nemzet ifjúsága hadd kovácsolja meg a hitnek értékes pajzsát, melynek sohasem szabad egy németnek, egy porosznak fegyvertárából sem hiányoznia". Mi is halljuk a távolból e hangokat és e szavak a köznapi élet zajába úgy hangzanak, mint a régi idők látnokainak szavai. Halljuk s megsejtjük, megérezzük az erőt, a mely a bizonyosság nyomában jár. Németországban nagy figyelmet keltettek a császár szavai és mi is pillanatra odairányozzuk tekintetünket; látjuk a mint szól a tudósok előtt a Legnagyóbbról, az országok támaszáról és talpkövéről. Bájos kép. Az emberi szó pedig annyira erőtlen és fogyatékos . . . Dr. Pruzsinszky Pál. KRÓNIKA. A német császár apológiája. A lapok írják, hogy jobbjával ismételten erőteljesen az asztalra ütött, midőn hatalmas beszédét elmondotta ott a Frigyes Vilmos-egyetem aulájában tartott emlékünnepen. Szája szívének teljességéből szólt, midőn nem szégyelt bizonyságot tenni a ker. hitből fakadó erkölcsösség mellett, a mely a nagyrészt sivár földterületen lakó porosz népet naggyá és a német birodalom vezérlő nemzetévé tette. Jól esik egy nagy imperatornak ajkairól hallani ezt a bizonyságtételt annyi ellenmondás és gúnyolódás között. Nemcsak a hazáját egykor letipró „Ősellent", hanem ennek képviselőit láthatta megjelenni maga