Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-12-21 / 51. szám

FOLYTONOS KÜZDELEM. A mennyei béke, boldogság és szeretet szent himnuszai, komor zsoltárai s csengő zsolozsmái zengenek most szerte a világon. Égi harmat száll a lelkek vihartól tépett, de elcsendesült világára s minden egyes cseppjén az isteni szeretet tiszta sugara ragyog, az örökkévalóság ködén keresztül, a földi világ számára. Olyan jól esik megnyugodnunk abban a tudatban, hogy a karácsony a szeretet, tehát a harmónia, a béke legtisztább ünnepe. És ki tudja, talán azért is érezzük ezt olyan nagy erővel, mert még a keresztyén világban is e csodálatos treuga Dei az egyetlen nap, a melyben szinte új lélek ébred a régi romjain. Mindez azonban, fájdalom, csak egyetlen égy felséges nap isteni hangulata csupán. S utána jön az emberi élet új viharzása s az isteni világterv küzdelmek árán való megvalósítása. Mert a Krisztus születése, az angyali karok zengése, csillagragyogás s a lelkek minden áldozata és áhítata mellett is küzdelmet jelentett. Annak a legfelségesebb küzdelemnek a kezdetét, a melyet Isten e világ meghódításáért, a lelkek átalakításáért, a saját országa megvalósításáért megindított. Ebben a küzdelemben élünk azóta is folytonosan. S ' bár a küzdelem tisztán szellemi és örökkévaló értékekért, tisztán lelki úton folyik, azért nem kevésbbé fontos, nem kevésbbé elszánt, nem kevésbbé a végső leszámolást akarja az, mint az emberi érdekek nagy harczai. Es épen ezért hihetetlenül heroikus, szinte emberfölöttien küzdelemteljes ez az egész munka. Mert a keresztyónségnek az a feladata, hogy nemzedékről nemzedékre az egyént nyerje meg újra és újra az isteni élet s az Isten számára. Nem olyan harcz tehát ez, mint a tudományé, a melynél, ha kincseit egyszer felhalmoztuk, az utókornak nincs más feladata, mint a készet a tudás s az ész kényszerítő erejével átvenni és tovább építeni. Nem is olyan, mint a gazdasági életé, a hol nemzedékek fárasztó munkájának eredményeképen jó megalapozva, szinte magától lüktet tovább, ha nem háborgattatik a nyugodtan áramló anyagi és gazdasági élet. A keresztyénségnek minden nemzedék lelkében újra és újra kell elfoglalni azokat a bástyákat, a melyeket az elődök lelkében már megszerzett ; újra és újra felébreszteni, meghódolásra, újjászületésre bírni az egyes lelkeket külön-külön. És mindezt egy rövid emberi élet lefolyása alatt, s ott is főleg az ifjú korban ! Valóban heorikus munka. S a Krisztus születése napja csak pihenés, erőgyűjtés, haditanács napja lehet számunkra ebben az örök küzdelemben. Szomorúan tudjuk azonban, hogy a történelem folyamán igen gyakran lankadt el a buzgalom, lohadt le a lelkesedés s bénultak meg a karok, melyek a Krisztus diadaláért küzdöttek. Ezért történt, hogy a keresztyénség életében, annyiszor csak a külső vár, a hitnek látható földi palotái, a templomok maradtak meg csupán, de beliil nem égett már a hitnek lángja, nem áramlott az aktiv hitélet új életet teremtő vérkeringése. S talán részben ez a körülmény is kényszerítette a róm. kath. egyházát öntudatlanul arra, hogy külsőleg, szervezetben oly hatalmas arányokban építse meg a maga egyháza palotáját. így legalább nem olyan könnyen vehetjük észre, ha néha-néha elalszik benne a lélek, kiég a belső tartalom. A palota, a fényes szervezet azért fennmarad s a világ nem veszi oly könnyen észre a lelki apály sivár és üres korszakait. De mit tegyünk mi, a kiknek egész egyházi élete a lelkek öntudatos hitére, mint megannyi élő oszlopokra van felépítve ? így volt ez az őskeresztyén egyházban, így a reformáczió idejében s így kellene mindig lenni a kálvinizmus ideáljai szerint. A nagy újjászületések kora azonban néha aláhauyatlik s mi azt látjuk, hogy az egyházat tartó élő oszlopok egymás után dőlnek ki, roskadnak le, sőt nemzedékről nemzedékre mindig gyengébb formában cserélődnek ki? Mit tegyünk? Tradiczionális vallásosság, az egyházhoz való formai tartozás, a kormányozható „tömeg" és „nyáj" a mi egyházunk életének biztosítására nem elég! Nekünk élő oszlopok kellenek és minden nemzedékben újak ós erősebbek, mert a lelki apályok s a hét szűk esztendők idejét mi nem sokáig bírjuk ki. Ezért örök küzdelem a keresztyénség legaktívabb öntudatosságot kívánó formájának, a kálvinizmusnak az élete. Nekünk a karácsony nemcsak a boldog pihenés, de a számadások s a jövőbe tekintés napja is. Mert a Krisztus születés ünnepe újra ós újra eljön, jeléül annak, hogy vele kezdődött, kezdődik és újúl meg ma is újra és újra a régi világ s a minden rendű és rangú pogányság legyőzésére megindított isteni küzdelem a világtörténelem folyásában. Sebestyén Jenő. A Kálvin-Szövetség 1912—13. évi életéből. — Titkári jelentés. — vn. Tagok száma. Segélyek, adományok. Örömmel látjuk, hogy működésünk, ha néhány év elteltével, de mégis bizonyos méltánylásban és elismerésben részesül s így a keresztyénellenes sajtó elleni küzdelem tárgyában az öt egyházkerülethez beadott memorandumunkat is nagy rokonszenvvel fogadták, sőt a dunamelléki egyházkerület 300 K segítséget szavazott meg lapunk számára, a tiszántúli egyházkerület pedig 200 K-t Szövetségünknek. De látjuk a fokozatos haladást abban is, hogy tagjaink száma meglehetősen szaporodott; így az alapító tagok sorába a lefolyt évben heten léptek be, nevezetesen kanyári Németh József miniszteri osztálytanácsos, Förster Aurél orsz. képviselő, Kósa Zsigmond dr. budapesti gondnok, miniszteri tanácsos, Kókai Lajos könyvkereskedő, Kálmán Rudolf volt főispán, egyházmegyei gondnok, Szűcs Jenő fehérmegyei alispán és Mészöly Gáspár nyugalmazott nagykőrösi főgimn. tanár, így most alapító tagjainknak a száma 51-re emelkedett.