Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-11-02 / 44. szám

Nagy harczosai nagy és szent csatáknak A halott élők újra köztünk járnak S fogván a mult, a sápadt most kezét, Tanít, erőt ad, ihlet, lelkesít! Szállj hát le ránk, szállj multak tiszta lelke!... Éleszd, tüzeld a hamvadó hitet! Aczélozd lelkünk áj szent küzdelemre, Egy czélra űzd a lelkesült szivet: Előre, foly Ion magasabbra törvén, A merre Krisztus felé visz az ösvény, Élni, szenvedni, dolgozni, csatázni Mint hajdanáiban — Krisztus katonái!. . . Murakozy Gyula. ÚJ REFORMÁCZIÓ KÜSZÖBÉN. A reformáczióról való megemlékezésnek minden évben megvan a maga jelentősége; talán épen azért, hogy az egyház örök reformálásának szükségességét az által is eszünkbe juttassa. Igaz ugyan, hogy ez a dátum a legtöbb alkalommal csak régóta ismert történelmi tények magasztalásáig viszi az embereket és így valóban csak egyszerű emlékünneppé lesz. Kritikus időkben azonban figyelmeztetésnek kell lenni számunkra, hogy a reformáczió külsőségeinek ünneplése mellett ne felejtsük el annak belső lényegét is felszínre hozni s aktiv hatóerővé tenni az egyház életében. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy ezek az évek s talán még jobban az elkövetkezendők a komoly krízis évei lesznek a magyar református egyház számára. Nincs senki, a ki az újabb nagyobb szabású egyháztársadalmi törekvések értékét el ne ismerné, de kevesebben vannak már olyanok, a kik ezeknek fejlődési irányát előre látnák. A magyar református egyház eddig csak szendergett s épen ezért egyséyes is volt. Most azonban már a nagy megoszlás jelei mind jobban és jobban mutatkoznak. De a ki e felett kesereg, az nem érti meg sem a fejlődós törvényeit, sem a protestantizmus lényegét, melyben a megoszlás lehetősége igenis megvan s rögtön előtérbe lép, mihelyt önállóbbá és öntudatosabbá kezd válni az egyházi élet. A reformáczió lényege azonban ma nem abban áll, hogy külsőségeket kritizáljunk vagy a dogmák ellen menydörögjünk. Mert a tanbeli és czeremoniális reformáczió csak eszköz volt egy magasabb czél, a keresztyén hívők szocziális életének egészségesebbé tételére, sőt teljes átalakítására. Az egyház örök reformácziójának szükségessége tehát ma nem azt jelenti, hogy a XX. századra hivatkozva minden áron a kálvinizmus dogmatikai épületét igyekezzünk összetörni. Mert a míg tisztán áll előttünk az, hogy a kálvinizmus történelmi hittartalma mellett igenis, még a XX. században is lehet egészséges keresztyén életet élni, addig nincs jogunk ezt a hittartalmat támadni s azt mondani, hogy az egyház mai gyengesége, hittartalmának a XX. század eszméivel való diszharmóniájában gyökerezik. Nem a hi'.tartalmat kell tehát reformálni, hanem magát az életet, nem a dogmák ellen kell dörögni az élet vizsgálatának elhanyagolásával, hanem azt kell legelőször kutatni, hogy mennyiben tért el ez az élet attól az ideáltól, a melyet a kálvinizmus épen hittartalmánál fogva realizálni akar? Nem az ideálok sülyedtek, hanem az emberek, tehát a mi korunkban épen az élet az, a melyet reformálni kell. Egyházunk mai gyengeségének sem a „maradi" és „orthodox" dogmák az okai, hanem az, hogy az emberek már semmiféle „dogmá"-ban nem hisznek élő hittel. Az, hogy bezárultak a lelkek mélyén azok a bányák, a melyekből a hit nemes érczét olvasztván, az így nyert értéket felhasználhattuk volna keresztyén életünk gazdagítására. Mert az élet reformácziója csak hit által lehetséges, mivel a hit fordítja meg egyesek életét s teszi annak erejét aktiv hatóerővé a társadalom számára. Az egyháznak tehát nincs hatalmasabb feladata, mint ezt az öntudatos hitet kifejleszteni tagjai lelkében. És a református egyház csak addig él önmagához és múltjához méltó életet és addig erős, míg élete az egyes hívők öntudatos hitének élő oszlopain áll. Mihelyt ezek az oszlopok elsorvadnak, elgyengül az egyházi élet is s csak a külső szervezet váza marad meg életerő és vérkeringés nélkül. A mi egyházi életünkben keletkezett újabb mozgalmaknak is a bennük rejlő hit lesz az életereje és egyszersmind próbaköve. Nem szükséges Gamálielhez fordulni tanácsért annak megjósolására, hogy mind az a tervezgetés és szervezkedés, a mely a korunkban annyira divatos jelszó-politikából fakad, ép olyan csendesen el fog enyészni, mint a milyen hatástalanul vegetál, addig — a meddig, a társadalmi életben. Hogy pedig a magyar református egyháznak társadalmi megerősítése szempontjából milyen orgánumokra van szüksége, azt el fogja dönteni maga az a kritikus korszak, a mely számunkra nemsokára elkövetkezik, vagy talán már itt is van és benne is élünk. A magyar ref. egyház a szó szoros értelmében új reformáczió küszöbén áll. Azonban a megoszlás csakis nagy elvi és világnézeti különbségek alapján történhetik. Kiszámíthatatlan veszteség lenne egyházunkra, ha a bekövetkezendő harezokban egyes vezérek hiúsága, egyéni érdeke, személyének rokonszenvessége, egyik vagy másik kerülethez tartozósága vagy épen politikai álláspontja szerint jegeczesednének ki az egyes egyházi pártok. Mert, ha igazi komoly reformásziót akarunk, akkor az csakis hitből fakadhat, a hit pedig egész lelkünket, egész meggyőződésünket követeli. Legyen valaki bármilyen theologiai pártállásban, egy dolgot követelünk tőle csupán s ez az, hogy a mikor kilép a küzdőtérre, nyílt sisakkal, határozottan körvonalozott meggyőződéssel állítsa elénk azt a czélt, a mely felé az egyházat vezetni akarja. Legyen tehát kötelessége mindenkinek ez új reformáczió korszakában a határozott színvallás, a nyílt sisak, s ha kell az elvi harcz. Minden személyeskedés, helyi és kerületi par-