Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-02-02 / 5. szám

inulgálta. Előzőleg, hogy úgy mondjam, minden informáczió elől begombolkozott és ezzel az eljárással nagyon felizgatta a kedélyeket. íme, sajnálattal állapítjuk meg, liogy a lelkészi fizetésrendezés körül is hasonló eljárást tapasztalunk. Jó dolognak tartom, hogy a tanítók fizetésének rendezésével szóló törvényjavaslatok megelőzték azt, a mely a lelkészekére vonatkozik, de most már igazán itt az ideje, hogy azokat se várakoztassák tovább, a kik köziil soknak alapfizetése annyi, a mennyit tanítóink ezentúl hét évi szolgálat után elérnek. Hány lelkész illesztette már bele ez évi költségvetésébe az ígért négy-, illetve nyolczszáz korona korpótlékot, a mely a legtöbbnél igazi „családi pótlék". Ideje, hogy ígéretek helyett most már valami „kézzelfogható" dolog is jöjjön onnan felülről! ______ ^ F

A kultuszminiszteri államtitkárság. Nem tudjuk, befejezett dolog-e már, hogy Jankovics Béla, a képviselőház volt alelnöke lett Balogh Jenő utóda a kultuszminiszteri politikai államtitkári székben? Akár befejezett ténnyel, akár várható, komoly eshetőséggel állunk is szemben, lehetetlenség szó nélkül elhaladnunk e mellett a „jelenség" számba menő esemény, illetve kísérlet mellett! A felelős miniszteri rendszer behozatala óta az az állandó gyakorlat, hogy a király róni. kath. államférfit nevez ki kultuszminiszterré. Nem törvény, de több évtizedes gyakorlat szentesíti ezt a szokást. E mellett a gyakorlat mellett szólt mintegy az a körülmény, hogy egyfelől a nagyobb egyházi javadalmak betöltése körül, másfelől a római egyház kezében levő óriási birtokok felügyelete és a hatalmas összegekre menő vallási és tanulmányi alap kezelése körül fontos jogok illetik meg a kultuszminisztert, úgyis mint az államhatalom szuverenitásának elvitathatatlan részét képező főkegyúri .jogokat gyakorló koronás király tanácsadóját és úgyis, mint olyat, a ki a főkegyúr összes ténykedéseiért a törvényes felelősséget vállalja. Ezt a szempontot a négy milliónyi magyarországi protestánsság a legteljesebb mértékben respektálta évtizedeken keresztül, bár a magyar nemzeti kultúra terén — különösen a hatvanas-hetvenes években — a protestáns egyházhoz tartozók vitték a vezető szerepet. Még csak az iránt sem tett a magyar protestáns világ komoly lépéseket, hogy a közoktatásügy a vallási ügyektől elválasztassék s ha már vallásügyi miniszter nem lehet is protestáns ember, legalább a hazai közoktatásügy éléről se szoruljunk le. A magyar protestáns egyháznak eme tiszteletet és méltánylást érdemlő lojalitását és a nemzeti művelődés érdekében minden időben hozott óriási áldozatait akként honorálták a mindenkori kormányok, hogy a kultuszminiszteri államtitkári széket protestáns férfival töltötték be mindenkor. A legutóbbi időkben pedig nemcsak a politikai, hanem az adminisztratív államtitkári székben is protestáns férfi ült. Fájóan kellett tapasztalnunk, hogy a legutóbbi évek kultúrpolitikája mind jobban és jobban veszített szabadelvű irányzatából. Egyes ügyosztályok élére olyanok kerültek, a kik nagy előszeretettel feledték el újból és újból, hogy nem róm. kath., hanem állami hivatalban működnek ! Mintegy ennek az új irányzatnak a kifejezője volt az a körülmény is, hogy harmadik államtitkári állást is szerveztek — a két protestáns államtitkári szék ellensúlyozásául. Az egyik protestáns államtitkár távozásával már egyenlő lett az arány. De egyes körök — úgy látszik — még ezzel sincsenek megelégedve : még többet akarnak. Egy protestánst sem akarnak látni a kultuszminisztérium vezető állásában. Mindannyiunknak élénk emlékezetében él még, hogy minő nagy vallási sérelmet csinált a római egyház abból, hogy a kultuszminisztérium vezetésével ideiglenesen egy protestáns minisztert bíztak meg. Csak szükségből történt a helyettesítés, távol minden állandósítási gondolattól: mégis, hogy tiltakoztak ellene lépten-nyomon ! S most ugyanazok milyen könnyen túltennék magukat azon, hogy a négy milliónyi protestánsság képviselet nélkül maradjon a kultuszügyek vezetésében. B Ezt más körülmények közt: nyugodtabb időkben sem hagyhatnék szó nélkül. Olyan alkalmakkor sem nyugodhatnánk ebbe bele egyszerűen, a mikor nem forognak — úgyszólván — létérdekeink koczkán. Mindenki, a ki nem hunyja be a szemét, világosan látja, hogy a hazai római egyház elérkezettnek látja az időt évtizedek óta ápolgatott tervének, a róm. katholikus autonómiának megvalósítására. Mindenki látja, hogy a római egyház ebbeli törekvésénél a világi elemnek az egyházkormányzatba való névleges bevitele csak nagyon is átlátszó lepel annak a másik, rendkívül fontos vágyuknak a leplezésére, hogy a milliárdokat érő egyházi vagyont teljesen kivonják az annak legnagyobb részét — bizonyos ellenszolgáltatások fejében — valamikor nekik adó magyar államhatalom felügyelete, illetve kezelése alól. Ugyanakkor, a mikor lelkünk egész melegével pártjára állunk minden olyan törekvésnek, a mely — protestáns egyházalkotmányunkhoz hasonlóan, az egyházi élet mélyítése ós szélesebb, erőteljesebb alapokra helyezése érdekében — a római egyház vezetésében is helyet kíván adni az arra hivatott világi elemeknek, a leghatározottabban ki kell jelentenünk, hogy semmi körülmények közt sem nyugodhatunk bele abba. hogy a római egyház élvezetében lévő óriási kiterjedésű földek ós alapok teljesen kivonassanak az államhatalom felügyelete alól. Ebbe még azzal a föltétellel se tudnánk belenyugodni, hogy egyidejűleg a protestáns egyházak —az 1848: XX. alapján — nagyobb s legalább is a mai évi segélyeknek megfelelő tőkesegélvben részesíttessenek, A római egyház érzi a megváltozott idők szelét. Az így vagy úgy, de valahogy mégis csak megalkotandó új választójog, mely újabb százezreknek fog jogot adni a nemzet sorsának intézésébe való beleszólásra, előreláthatólag alaposan meg fogja változtatni a parlament