Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-10-12 / 41. szám

A betűt meg kell elevenítenünk a lélekkel, hogy a betű szárnyán szálló lélek megeleveníthesse és éltethesse a halott és félholt embervilágot! Fel a hódító munkára, az éltető harczral Az Örök Lélek „alkalmasakká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké" I l (v.) SAJTÓVASARNAP. Sokszor felhangzik a panasz lelkésztársaink ajkairól, hogy már nagyon sok a „lefoglalt vasárnap". A mi egyházkerületünk jegyzőkönyvében is 12 van felsorolva. S én mégis proponálom: legyen nekünk is sajtóvasárnapunk. Nem kényszerítésből, hivatalos rendeletből, hanem a nagy ügy iránti legszentebb érdeklődésből, szeretetből és önkéntes munkakedvből kifolyólag. Előre bocsátom, hogy itt nem & perselypénzre való pályázásról van szó. Bár valljuk be őszintén, hogy a persely-ügy nagyon szomorú részlete egyházi életünknek. Igazán érdekes lenne egy kis statisztikát összeállítani a begyűlő perselypénzekről. A hány hely, annyi szokás, de bizonyára nem tévedek, ha mondom, hogy a legtöbb egyházközségben nagyon gyarló lábon áll az istentisztelettel kapcsolatos adakozás ügye. Az adakozás eleitől kezdve lényeges és szükségképeni alkotó részlete volt a ker. gyülekezeti istentiszteletnek. Az obligát 1—2 fillért a „közszükségletre" ma is készen tartják azok, a kik még templomba járnak. De nem tudom, nem azért áll-e olyan alacsony fokon az adakozási kedv, mert a persely olyan nagyon is a közszükségletre szóló. Nem árt, ha az év folyamán különösen is felhívjuk rá a figyelmet valami rendkívülibb czélra való adakozás érdekében. Azt hiszem, hogy ez nem jelent nagy veszteséget az egyházközségnek. Mert hiszen, ha a persely, a mely sok helyen nem is valami invitáló kinézésű, csak arra a czélra várja az önkéntes adományokat, a melyre rendszeres, kényszerítő adózás folyik, akkor bizony nagyon is elhanyagolt eszköze marad az istentiszteletnek. Kálvint bizonyára senki sem vádolhatja azzal, hogy a jó csekedeteknek vagy alamizsnálkodásnak valami érdemszerző hatályt tulajdonított volna és mégis hányszor hívta fel a gyülekezetet esdő, megindító szavakkal, különleges czelokra: az üldözöttek, elnyomottak, szegények és Istenországa nagy ügyei javára való adakozásra. De eltértem a tárgytól ; arra akartam mindezekkel rámutatni, hogy nincs okunk aggályra a „ lefoglalt vasárnapokkal" szemben és hogy nem volna nagy baj és veszedelem, ha mindenütt lenne egyszer egy évben olyan istentisztelet, a melyen a begyülő perselypénz a sajtó útján való evangelizálás czélját szolgálná. Hiszen adtunk vasárnapot annak idején (1904) a Könyvnek. De nem tudom megvan-e még ? A Brit és Külföldi Biblia-Társaság havi folyóiratában látom, hogy a föld minden részéről érkeznek adományok a bibliaterjesztés, a bel- és külmisszió ez egyik legfontosabb ágának czéljaira. Nem tudom mennyit adunk erre. De a Biblia mellett ma sok más sajtótermékre is van szükségünk. És Sajtóvasárnapra azért van szükség, hogy felhívjuk a gyülekezet figyelmét ezekre. Kisebb helyeken is van már mindenféle vásár. Miért ne lehetne könyvvásár is ? Lelkésztársaink panaszkodnak a kolportázszsal járó kellemetlenségek miatt. Sok helyen még a kolportőrök ellen is van kifogás. Miért ne lehetne az egyházközségekben megfelelő raktár a mi sajtónk termékeiből és a mi fő, miért ne csinálnánk ezeknek propagandát egy-egy buzdító szép, alkalmi istentisztelettel ? Hiszen a vasárnapról vasárnapra prédikáló lelkipásztornak, a kinek bizony (ha dolgát lelkiismeretesen veszi) nem kis fejtörést okoz az a nagy kérdés: mit prédikáljak, igazán áron is meg kell vennie az alkalmat arra nézve, hogy igehirdetése témáinak megválasztásában ezek a panaszos vasárnapok (köztük a sajtóé is) segítségül szolgáljanak. Legyen hát sajtó vasárnap, a mikor is imádkozunk, prédikálunk, agitálunk annak terjesztése, népszerűsítése érdekében, a mi már van. íme vannak már sok helyen gyülekezeti, egyházmegyei lapjaink, van Téli Újságunk, Szeretethírnökünk, Olajágunk, Mustármagunk, vannak gyermek- és ifjúsági lapjaink ; van Házikincstárunk, Koszorúfüzet sorozatunk, vannak naptáraink stb. és lesz rövid időn belül Néplapunk. Van hát bő (talán nagyon is bői) választék tetszés és ízlés szerint. A legszentebb helyen és a prófétálás erejével kell felemelni szavunkat most, a mindenféle méreggel elegyített, szaporán születő sajtótermékek korszakában ezeknek érdekében. Hogy milyen viszonyok vannak nálunk, erre közbevetőleg csak egy közelfekvő példát. A miniszterelnök mult vasárnap a pozsonyi templomszentelés alkalmával beszédet mondott a magyar népben még mindig meglevő vallásos erőről és helyes ápolásának szükségességéről. És mi természetesebb nálunk, mint az, hogy a Pesti Hírlapban erre Sz. Z. (Száz Zoltán) egy bántó atheista czikkben reflektál. De ki győzné mind evidencziában tartani az ilyen czikkeket, a'melyek százszámra jelennek meg úton, útfélen. De kérdem, van-e valamiféle egységes akczió az ilyen és ehhez hasonló ragadozó farkasok távoltartása érdekében ; tudtunk-e szervezni legalább valamilyen jól működő prot. sajtóirodát ? Felismerték és méltányolták-e már igazán a mi fokozatos hivatalos testületeink a sajtó útján való evangelizálásnak, mint a missziói munka egyik elengedhetlen részletének nagy fontosságát? Panaszkodunk, hogy nem olvassák a bibliát és hogy tisztes énekeskönyvünk is sok helyen már a sutba került. De hát a mérgezett ízlésű lélekben lehet-e vágyakozás ezek után? És azután legyen sajtövasárnap annak elérése érdekében, a mi még nincs. Senkit sem akarok untatni, az ev. protestáns jellegű napilap dolgával. Csak annyit akarok mondani, hogy a lelkeknek kellő, alapos előkészítése nélkül minden erre irányuló vállalkozás csak a nagy ügyet kompromittáló, hiábavaló erőlködés lesz. És vájjon hol és miként lehet erre a lelkeket jobban előkészíteni, bennük a becsületes magyar protestáns „Zászló" utáni áhitozást jobban felkelteni, mint a sajtóvasárnap