Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-10-05 / 40. szám

netét. Beméli, hogy Skóczia a jövőben is a lelki ébredések hazája lesz s áldására fog válni a világnak, ha visszanyeri azt a nagy hatalmát, a mellyel a múltban rendelkezett egyházi téren. Írországban is észlelhető az ébredés. Máris érzik annak áldásait. A neves kanadai író-lelkész, C. W. Gordon tartotta az utolsó előadást „az egyház erőforrásairól a világ meghódításáraA világ meghódítása Krisztus számára azt jelenti, hogy fogadtassuk el mindenütt az ő felfogását Istenről és az emberekről. Sok nagy hadvezér akarta már meghódítani a világot. A nagy álmodók is össze . akarják gyűjteni az emberiséget az Atya házában. Bár sokszor elfeledjük ezt a vágyat, mégis él bennünk. Tudjuk, hogy bennünk nincs elég erő a világ meghódítására, azért a mennybe nézünk. Első eszközünk a hódításra az élő hit. Hogy mutathatnék meg a gyermekeknek és a sötétségben járóknak az útat, ha mi magunk sem ismernők? Második eszközünk az élő egyház, harmadik az élő Krisztus. Ha őt kihagynék, egyikünk se merne arra gondolni, hogy meghódítsuk a világot! As elnöki méltóság átadása. A 122. zsoltár három utolsó versének eléneklése után a lelépő elnök, dr. J. Burréll tartotta meg búcsúbeszédét. Sok gyűlésen vett már részt, mondotta, de egyen se hatoltak a szavak úgy a szívekbe és föl, a magasba, mint ezen. Ezután bemutatta utódát, ki visszautasította annak idején a tiszteletbeli theologiai doktorátust, de nem utasíthatja vissza a Presbiteri Világszövetség elnökségét. Majd tréfás reminiszczencziákat fűz elnökségéhez és az Aberdeenben töltött napokhoz. A derült hangulat után hirtelen komolyra fordul a hangja. „Imádsággal a szívemben önért és a zsinatért, mondja, átadom önnek az elnöki méltóságot. Áldja meg az Isten önt és a testvéreket meg ezt az egész népet." Miután köszönetet szavaztak első sorban a városnak, azután mindazoknak, a kik a zsinat sikere érdekében fáradoztak, az új elnök, W. Park emelkedett szólásra. Nem úgy tekint az elnökségre, mint a melyet néki, hanem mint a melyet szeretett ír egyházának adtak. Nehéz elmennünk innen, a gránit falú és szívű városból, mondotta, mely nem szégyenli presbiteri voltát. Mindnyájan éreztük, hogy jó nékünk itt lennünk. Figyelmünket a zsinat napjain a presbiteriánizmusnál is nagyobb dolgokra: magára Krisztusra irányítottuk. Összes gyűléseinknek egy tárgya volt: Krisztus, a világ ura. Krisztus nevében indulunk el most is a — győzelemre. Buzdító szavakat hallottunk a pogány világ tájairól és a küzdő egyházaktól. Egy új, egy dicsőséges világ képe tárult elénk a zsinat napjain. Az új ég és az új föld határvonalait láttuk kidomborodni. A négy év után Pittsburgban való találkozás és a Szövetség ősz főtitkárának viszontlátása felől táplált reménység tolmácsolása után a X. zsinatot berekeszti. Az elnök imája és a volt elnök áldása után állva hallgattuk végig Haendel Messiásának „Hallelujah kar"-át, melyet a vegyes kar adott elő szivet-lelket magával ragadó erővel. A hatalmas alkotás akkordjai ott zsongtak még a fiilünkben, a mikor a hatalmas emberáradat, a búcsú-kézszorítások után, úgy tizenegy óra tájt kiáradt az utczára s elözönlötte az egész környéket. Hazautazás. Június 27-én, pénteken, már kora reggel talpon voltunk. Indultunk haza. Kilenczünk közül ketten már előző este elutaztak, hogy jelen lehessenek egy másik gyűlésen. Egyik társunk ott maradt egy kis angol szóra. Hatan szálltunk vonatra. Hatunk közül is kiszállt egy Edinburghban. így már csak öten érkeztünk estefelé Londonba, a világ szédületes forgalmú, legnagyobb városába. 28-ikát és 29-ikét ott töltöttük. A mit csak lehetett, megnéztünk ezen a két napon. 30-án Dover-on és Calais-n át a franczia fővárosba utaztunk. Július első két napján ott vettünk szemügyre, a mit csak bírtunk. 3-án egész nap utaztunk, hogy Kálvin városába érkezzünk. Az állomáson kedves ismerősök vártak reánk, köztük egyházunk lelkes genfi barátja, Claparéde Sándor, ki 5-én vacsorát is adott tiszteletünkre szép villájában. Ketten már ezt a kedves meghívást sem bírták bevárni: űzte őket a honvágy haza. Utolsó két társam 6-án reggel kelt útra. Azok is siettek, meg sem álltak hazáig. Hiába, a legtöbb magyar ember úgy van a külfölddel, mint a költő mondja: „Messze jártam, másutt is volt jó dolgom, De a szívem csak azt súgja: jobb otthon!" Dr. K. I. BELFÖLD. A nyugalmazott lelkészek jogviszonyai. I. Ismeretes dolog e lap olvasói előtt, hogy az országos református lelkészi nyugdíj- és özvegy-árvagyámintézet 1914 január 1-ével a lelkészek nyugdíjazását is megkezdi s ezzel az intézet teljes működésbe lép. Ebből az alkalomból több oldalról intéztek hozzánk kérdést a nyugalomba lépő lelkészek jogviszonyaira nézve. Bizonyára nem veszik rossz néven a kérdést tevők, ha kérdéseikre — azok közérdekű volta miatt — e lap hasábjain mondjuk el igénytelen véleményünket. Egyházunk egy érdemekben megőszült s most 40 évi hű sáfárkodás után pihenésre vágyó lelkésze azt kérdezi tőlünk, vájjon mint nyugalmazott lelkész megtarthatja-e egyházmegyei és egyházkerületi tanácsbirói tisztjét, tagja maradhat-e továbbra is egyetemes konventünknek s a zsinatnak. Egy másik lelkész pedig azt kérdezi tőlünk: vájjon a nyugalmazott lelkész választható-e újból rendes lelkészi állásra?