Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-08-31 / 35. szám

keresztyének, a szónokló és az ünnepi keresztyének. Oh, mekkora és milyen sokszínű a fél-keresztyének hada! Agrippa, nem vagy egyedül, itt vagyunk mi, a te társaid és rokonaid, a majdnem-keresztyének színes serege, a kik ott bandukolunk a keresztyénség mesgyéjén egy, két vagy hat évtized óta! Oh, mikor lesz vége a mesgyénjárásnak ?. . . Mikor lépünk be a Jézus szentföldjére, az 0 nagy lelkébe, az Isten szívébe ?! Elszántságot adj, Istenünk, a XX. század fél-embereinek és fél-keresztyéneinek lelkébe az első egész embernek, az első egész keresztyénnek elszánt, nagy lelkéből! V. NEVELJÜNK ORVOSPAPOKAT! A lelkészek fizetését rendező új törvény csalódást hozott. Ne bizakodjunk ezután sem boldogabb jövőben, mert a magyar állam sohasem lesz abban a helyzetben, hogy méltányos javadalmazásban részesíthetne bennünket. Lépjenek bár emelkedett lelkű férfiak kormányra, hitsorsosok, a kik az egyház emlőin nőttek fel, istenfélő férfiak a szó legnemesebb értelmében, a kiknek hő vágyuk és erős akaratuk az Isten szolgálatában álló intézmény virágoztatása, gyökeres orvoslást e téren nem fognak végezni soha. Nem, mert merő lehetetlenség. Nem pesszimizmus vezeti irótollamat, hanem a viszonyok elfogulatlan vizsgálata. A lelkészek méltányos fizetésrendezését lehetetlenné teszi a felekezetek sokfélesége és rendkívüli összekeverődése. Van polgári község, a melyben négy hitfelekezet tart fenn lelkészi állást, alig néhány száz lélekkel. Mindenik nyomorúsággal küzd és mindenik állami forrásból igényeli helyzete javítását. A 300 lelket túl nem haladó és mindamellett lelkészi állást fenntartó hitközségek száma aránytalanul nagy. Viszont sok polgári községben egy-egy hitfelekezetnek 400—500 tagja él lelkész nélkül, a kik, mint adózó polgárok, népességük aránya szerint jogosan kívánják rendes lelkészi állás rendszeresítését attól az államtól, a mely sok helyen 300 lélek után is tart fenn papi állást. A hitfelekezetek száma emelkedőben van. A széttagozódás, az erők szétforgácsolódása állandó folyamatban van. A baptizmus hódító útja még nem ért véget és könnyen el sem képzelhető erőforrásokat von el a protestáns felekezetektől. Mihelyt egy erős kéz szervezni fogja, ez az egyház is felemeli kérő szavát és kicsoda vonná kétségbe, hogy lesz jogalapja reá? A tótajkú evangélikusok külön egésszé kívánnak tömörülni, hasonlóképen a szászok. Ha mindezt elgondoljuk, tisztán áll előttünk a lelkészi fizetésrendezés gordiusi csomója, a melyet megoldani nem lehetséges. Úgy financziális, mint mélyebb etikai szempontból lehetetlenség minden 300—400 lelket számláló gyülekezetben a közvagyonból, szegény polgárok keserves filléreiből lelkészi állást tartani fenn, tisztességes, mondjuk 6000 koronáig emelkedő fizetéssel. Elgondolható a következő megoldási mód: több apró egyházközség tartson fenn egy lelkészi állást. Ám szükségtelen minden bővebb indokolás az ebben rejlő czélszerűtlenség kimutatására. Több polgári községben élő atyafiak adminisztrálása ugyanazon vasárnapon, ünnepnapon úgy territoriális, mint az emberi fizikum teljesítő képessége szempontjából merő lehetetlenség. A kérdést forgathatjuk, a kigondolható megoldási módszereket kombinálhatjuk, váriálhatjuk, ám a kivezető ú tat megtalálni nem fogjuk soha. A felekezetek sokfélesége és roppant összevegyülése le nem dönthető gát gyanánt fog előttünk állani. Érzik ezt az államkormány képviselői, érzi minden egyháza szent ügyét lelkén viselő ember. És minél erőteljesebben tör fel a lelkészek ajakáról a kérő szó, minél inkább megvan a kormányban a segítő indulat, a kivitelnél annál erőteljesebben merül fel az egész kérdés monstruozus nehézsége. Nem kell látnoki szem annak megjövendöléséhez, hogy közel az idő, midőn a kormány e feltörhetetlen diót visszaadja a felekezeteknek és gondját egyszer s mindenkorra leveszi erre a „mi magánügyünkről". És ha elgondoljuk, hogy a közel jövő oly néptömegeket juttat be a törvényhozásba, a melyek az egyházakban az osztályérdekek uszályhordozóit látják, a melyek antieklesiális eszmékkel alaposan besózattak, tehát a kiknek szívük, lelkük reánk nézve ezer idegen, ha elgondoljuk, hogy a szocziális átalakulásokkal együtt járó rázkódások első sorban az egyházak pilléreit döntik halomra, akkor be fogjuk látni, hogy a jövő korántsem oly vigasztaló, mint az optimista rózsaszínű szemüvegén át nézi. Igen! Vészteljes idők bontogatják fekete szárnyukat. Napok jönnek, mikor theologiáink elnéptelenednek s pásztor nélkül maradt kisebb gyülekezeteink a kálvinista Sionra nézve örökre elenyésznek. Nincs messze az idő, midőn képzett vezetők hiányában, megfelelőleg az ember vallásos ösztönének, megszámlálhatatlan irányú szekták keletkeznek s avatatlan kezek vezetése mellett támad zűrzavar, hasonlatos az ősködhöz, mikor az Úrnak lelke még nem ült a vizek felett. Itt a tizenkettedik óra, cselekednünk kell! Az Isten intézményét meg kell mentenünk, egyházunkat új alapra kell fektetnünk, jövőjét biztosítanunk kell. Hogyan ? Neveljünk orvospapokat! Az orvosi működés a lelkészi szolgálattal teljesen összefér és a kettő gyönyörűen kiegészíti egymást. Az orvosi működés tisztességes haszonnal jár és a lelkészi szolgálatért önként és szívesen felajánlott fizetéssel kombinálva gondtalan megélhetést biztosít. A megfelelőleg dotált lelkész élni fog kettős hivatásának — mindkettő az emberszeretet jegyében mozog —, tehát élni fog fenkölt hivatásának és az Isten dicsőítésében álló intézmény, az egyház gyönyörű intézménye, virágozni fog! Székely. Távíratmegváltásí lapok sére a Kálvin-Szövetség javára 20 fillérért rendelhetők a Szövetség irodájában (IV. ker., Molnár-utcza 17. szám), jt & & jA jt