Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-29 / 26. szám

az áldásos hatását, ha lelkipásztoraik a nagy protestáns nemzeteknek erőteljes evangéliumi életével, hatalmas méreteket öltő egyházépítő munkásságával megismerkednek. Annak a dicsőségteljes hajnalhasadásnak bíztató első fénysugarai ezek, a melynek fényénél gyülekezeteink megértik, hogy ha a múltban az a föladat várt is reánk, hogy testünkkel védjük Nyugat keresztyénségét, a jövőben viszont az a hivatásunk, hogy kapcsolódjunk bele munkánkkal és igaz keresztyén életünkkel Isten országa nyugati nagy nemzeteinek muukájába, életébe. Az aberdeeni úton résztvevők két csoportban keltek útra. A kiket hivatalos elfoglaltságuk nem kötött, már június 6-án elindultak. A második csoport öt nappal később, június 11-én kelhetett csak útra. Mindkét csoport ugyanazon az úton ment: Breslaun és Berlinen át Hamburgba. Az első csoportnak volt ideje Breslaunak és az akkoriban épen a császár-jubileumra készülődő Berlinnek a nevezetességeit is megtekinteni. 12-én este találkozott a két csoport a hatalmas kikötővárosban, Hamburgban. A hamburgi kikötőben. 13-án délelőtt fölkerestük mindenekelőtt a kikötő szövevényes útjain azt a hajót, a melyikkel este útrakelünk. Némi aggódással kémlelgettük a „Vienna"-t. Bár csaknem 100 méter hosszú, egyikünk-másikunk kicsinylette a csaknem két napos tengeri útra. Hogyisne, hisz Északi-tengeren megyünk, a mely akkor is nyugtalankodik, a mikor a többi szép csöndesen ringatózik óriási ágyában. Azután az idő sem volt valami kecsegtető. Már Berlinben szeles, hideg eső kerekedett és egyegy kis szünetet tartva, egyre esett. Az egyik kollégánk, a ki már megpróbálta egyszer az Északi-tengert, fölcsapott időjósnak. Szent rémülettel hallgatták a tengerre először menők, a nagyon kedvezőtlen jóslatot. A másik mindennel ki lett volna békülve, csak a tengerszaggal nem akart sehogy se megbarátkozni. Csak egyiknek akadt meg a szeme a hajó nevén és csöndesen mormogta oda társainak: „Lám, lám, hiába akartuk elkerülni Bécset, most mégis csak rajta megyünk Skócziába. Hiába, mi, magyarok Bécs nélkül már egy lépést se tehetünk." Csak akkor bátorodtunk kissé neki, mikor lementünk a hajó étkezőjébe s megpillantottuk ott egyikünk régi ismerősét, a mosolygó, kerekképű fősztjuártot, a ki örömmel újságolta, hogy nagyszerű idő lesz a tengeren. Még a mi időjósunk áem tiltakozott az ő kedvezőtlen jóslatának megczáfolása miatt: az is örömmel hallgatta. Megnéztük fülkéinket, azután kissé megnyugodva eltávoztunk. Egy kissé meg is akartuk próbálni a tengert. Ezért fölszálltunk egy körutazási hajócskára s azon végigsíklottunk az egyre gyarapodó számú, mesterségesen készített és kimélyített csatornákon. Jobbra-balra hatalmas dockokban nagy tengeri szörnyetegek : két-három kéményes óczeánjáró hajók oldalait festegették, javítgatták. Elhaladtunk a világ most készülő legnagyobb hajóóriása, a 276 m. hosszú, 30 m. széles és 19 m. mélységű Vaterland mellett, mely 4050 személyt tud átvinni az Oczeánon. Egy másik óczeánjárót, a Délamerikába járó König Wilhelm II-1 meg is tekintettük „töviről-hegyire". Megnéztük rajta, hol utaznak szánalomra méltó módon összepréselve 130 márkáért a födélközön a szegény kivándorlók, 400-ért a jómódú utasok és 5000 márkás, három szobás luxus kabinokban a milliomosok! As ohlsdorji temetőben. Délután többen kirándultunk a Hamburg mellett lévő ohlsdorfi temetőbe. A németek azt állítják róla, hogy a világ legszebb temetője. Némi kétkedéssel fogadtuk ezt a jelzőt. Azt hittük, az erős német nemzeti öntudat tette meg csak azzá. A látottak azonban erősen ráczáfoltak erre a hiedelmünkre. Ilyen temetőt csakugyan nem láttunk még sehol a világon. Nem a világhírű olasz temetők márvány világa ez. Mintha nem is temetőben, hanem a világ legszebb parkjában járnánk. Nem is igen látjuk a síremlékeket. Csak itt-ott tűnik szemünkbe egyegy fehér márványemlék. Csak akkor pillantjuk meg a sírokat, a mikor a szebbnél-szebb fenyvesekkel, virágokkal szegélyezett útakon elindulunk. Egy-egy mélyedésbe, fáktól körülvett helyre temetkeznek a családok. Minden sír valóságos kis virágoskert. Másutt gyönyörű rózsafasorok közt megyünk s csak akkor vesszük észre, hogy a rózsafák közt a temetőtől nem messze lévő halotthamvasztóban elégetettek hamvai vannak márvány- és egyéb edényekben elhelyezve. Ez igazán a nyugalom helye. Távol a nagy világváros zajától, itt nyugodtan alhatja örök álmát a halott s nyugodtan zokoghat sírja fölött a világ szeme elől elvonuló igazi fájdalom. Meg is jegyezte egyikünk : milyen gyönyörű az, a mikor a természet és az emberi szeretet összefog; milyen csodaszép dolgokat tud alkotni! Önkéntelenül is eszünkbe jutottak a mi kálvinista temetőink : a művészinek épenséggel nem nevezhető rendetlenséggel egymásra, meg össze-vissza hányt, gondozatlan sírjaink. Vájjon lesz-e nékünk valaha csak megközelítőleg is ilyen szép temetőnk ? Ne higyjük, hogy csak a jómódon fordul meg. Hisz itt is temetnek szegényeket. De azt a szegényes fejfát is széppé teheti néhány viruló virág, néhány zöldelő ág . . . De búcsúznunk kellett. Az ötórás vonattal jött utánunk Berlinből egyik kedves útitársunk. Egy kis baj érte s ott kellett maradnia néhány napra. Vele maradt természetesen egy másik társunk is. Örömmel üdvözöltük őket a vonatnál. Ugyanott búcsúzkodtunk egy másik útitársunktól is, néhány órával előbb. Azt meg hazavitte a honvágy az út derekáról. Van úgy az ember sokszor, hogy az idegenben elfogja valami megnevezhetetlen érzés s akkor hiába láthatná a világ legszebb dolgait, csak egy a vágya: haza, haza ... Ez a társunk is ebbe a gyógyíthatatlan betegségbe esett. A lábát fájlalta, de tudtuk, hogy egyebe is fáj. Délben már enni se tudott. Marasztottuk. Hasztalan volt. „Eresszetek haza" — mondotta.