Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)
1913-06-29 / 26. szám
Hiába mondtuk, hogy odavész az egész körutazási jegye, sőt most visszafelé is másikat kell váltania, hogy vigyázunk rá, vele maradunk . . . Mindhiába: elindult egymagába haza . . . A tengeren. Eljött az este s mi csöndes menetben kisétáltunk a hajónkhoz. Most nem voltunk olyan zajosak, mint máskor szoktunk lenni. A bizonytalanság nehéz érzete szállt a lelkünkre. Milyen lesz a ránk jövő éjszaka, meg a következő a tengeren ? Elfoglaltuk helyeinket, azután fölmentünk a hajó födélzetére. Csöndesen vártuk az indulás ideját, a 9 órát. A hajókürt éles, búgó hangja többször megszólalt. Egy kis vontató hajó odaállt hajónk orrához. Vaskötéllel hozzákötötték a miénket és szép lassan húzta, vezette a többi hajók közül ki a kikötő torkáig. Jobbra-balra apró kis halász-, gyors motorcsónakok, hajómunkásokat szállító csavargózösök iramlanak el mellettünk. Szembe egy nagy óczeánjárót vontatnak be a maga helyére. Jobbról föltűnik a dombon a tengerre néző Bismark óriás kövekből összerakott szobra. A különböző színű partjelző lámpák kigyúlnak jobbrabalra. A kései alkony lassankint ráborul az Elba torkolatára, hol már fokozottabb gyorsasággal megy tovább hajónk. A rövid étkezés után fölmegyünk a szalonba. Egyikünk a pianinóhoz ül. Fölcsendülnek ajkunkon sorban a legszebb zsoltárok, dicséretek. A többi utasok áhítattal hallgatják. Majd a mikor jól kibuzogtuk magunkat, kimegyünk a födélzetre. Ott már a mélabús magyar nóták, a búsongó kurucz dalok kerülnek sorra. Egyszerre előkerül egy tárogató is. Annak a kísérete mellett énekelgetünk. Éjfél felé jár az idő, mire leszállingózunk valamennyien a kabinjainkba. Hajónk a kora reggeli órákban ért ki a nyílt tengerre. A fölkelő hajnal néhány útitársunkat már a hajó födélzetén talált. Gyönyörködtek a napkeltében és Helgoland szigetének sziklás partjaiban. Mi, többiek, odalenn szintén hamarosan fölébredtünk. Az egyre erősebben ingó hajó sorjába fölébresztett mindnyájunkat. Hamarosan megtudta majdnem mindegyikünk, hogy milyen is az a sokat emlegett tengeri betegség?! De nemcsak mi, hanem a hajó többi utasai is. Még a velünk utazó cseh szuperintendenst se kímélte meg. Csak négy dunaszentgyörgyi társunk, meg egy szabolcsi kollégánk daczolt vele — sikerrel. A hajó egészen elcsöndesedett, csak ők vannak vígan. A kerekfejü fősztjuárt fej csóválgatva nézi őket: azt hitte, ma délben senkinek sem kell teríteniök s ezek kifognak rajtuk! Estefelé azután lecsöndesednek a hullámok és megélénkül a hajó. Csöndesen reánk száll a második éjszaka is. Vasárnap virradóra már az előző nap betegei mennek leghamarabb a födélzetre. Gyönyörű a napkelte: Előbb csak vékony fénysáv fut végig a rengő hullámokon. A mint a nap emelkedik, a fénysáv egyre nő. Néhány óra múlva a tenger tükre fényárban úszik. A vasárnap csöndje, áhítat borul az egész víztömegre. Olyan csöndesen síklik rajta a hajónk is, mintha templomba menne . . . Homályos körvonalakkal kibontakozik a sziklás skót part. Mint valamikor Kolumbusz matrózai, sörba adjuk az örvendetes hírt: már látszik a föld! Hamarosan megnépesedik a hajó szép tisztára mosott födélzete. Magyar istentisztelet a hajón. Reggeli után mi, magyarok, istentiszteletre gyűltünk össze valamennyien az egyik teremben. Az „Uram a töredelmes szívet Te szereted ..." és a XC. Zsoltár 1. versének eléneklése után Kátai Endre tolnai esperes vezette a lelkünket, a buzgó imádság szárnyain Isten elé, majd dr. Kováts István tartott rövid prédikácziót Mt. 28:20. alapján. A keresztyénség vértanúinak, az előreformátoroknak, a reformátoroknak, hitünkért szenvedő őseinknek példáira hivatkozva, rámutatott arra, mily fölségesen váltotta be Krisztus amaz igéretét: „íme, én tiveletek vagyok minden nap a világ végezetéig." Beváltotta ezt az igéretót gályarabként sínylődő elődeinknél és most a tengeren mi rajtunk is, kik a gályarabságot szenvedő lelkipásztorok utódai között az elsők vagyunk, kik ily csoportosan a tengerre szállnak. Azzal a kívánsággal végezte szavait, vajha ebből a mi tengerreszállásunkból is áldás szállna egyházunkra, hazánkra, miként az övékéből. Az utóimát Andrássy Kálmán mondotta. Isten áldását kérte meghatottan otthonhagyott szeretteinkre, gyülekezeteinkre, hazánkra. A 179. dicséret utolsó versének eléneklésével ért véget a rövid és feledhetetlen magyar istentisztelet a tengeren. Edinburghnak és kikötővárosának ködös körvonalai is mindjobban előnkbe tűntek. Hajónk lassan betért a kikötőbe és Y^ll-kor kikötött a skótok gazdag emlékekkel és mártírok vérével megszentelt földjén. Edinburgh, 1913. június 16. ' Dr. K. I. Feministák között. A mult alkalommal néhány elvi kérdésről szóltam a feministák világgyűlésével kapcsolatban. Most még néhány aprólékos észrevétel volna hátra, ha nem meredezne előttem még egy kérdés s ez éppen a legnagyobb, t. i. a nők választójogának kérdése. Pedig ez a legfontosabb, mert hiszen a feministák világszövetségeinek megalakulása, összes agitácziója, szó- és irodalmi harcza, sőt a londoni suffragettek őrjöngése is mind ezért történik. A nők választójogának kérdése is olyan kérdés, a melyről nem tárcza, de vaskos tanulmány alakjában kellene beszélni. A tárczának azonban meg van az az előnye, hogy lehet benne futó gondolatoknak is helyet adni s nem annyira a kifejtéssel, mint inkább rokongondolatoknak másokban való felébresztésével is szabad törődni. Annyi bizonyos, hogy a női választójog megtagadásának érvei úgy a politikai, mint az erkölcsi szempontokat tekintve, gyönge lábon állanak. Azok a tények és