Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-08 / 23. szám

esete is bizonyítja, liogy néha az undor superlativusa ébred fel az emberben — épen az olvasás hatása alatt. Szóval, ha egy lírai költő ír így, mint szerzőnk, akkor azzal, ha a versében nem akart hazudni, rögtön tisztában vagyunk, A többi aztáu már igazán a finoman érző lelkiismeret dolga. S ha száz Ignotust is vonultat fel ellenünk, mi továbbra is fenntartjuk a véleményünket, hogy papi palást ós „Májusi Miatyánk" nem férnek össze egymással s ha mi ebben „filiszterek" vagyunk, akkor az volt az egész keresztyénség két évezred óta, a mikor a Sz. Sz. által proklamált elveket nemcsak a „pietista" és orthodox, de még a legmodernebb theologia erkölcstana is elítélte. Tessék csak akármelyik szakmunkát elolvasni. Mentségül pedig hiába hozza fel a mi versfaragónk, hogy ezt már egy-két évvel ezelőtt megírta. Ez mellékes, mert hiszen maga az a tény, hogy ezt hét hónapi skócziai tartózkodás után újra leközölte, csak azt bizonyítja, hogy legalább is erkölcsi tekintetben is épen úgy gondolkozik, mint egy év előtt s a skócziai hatások között, úgy látszik, épen a Church hatása jelentkezik nála a legkevésbbé. Azt azonban készséggel elhisszük, hogy a kik előtt gyűlöletes a pietista szó (de valószínűleg mindenféle pietas is), azoknak bizonyára nagy örömük lesz az ilyen nyugati kulturától áthatott „józan" magyarok kálvinistaságában, a melytől azonban bennünket, a kik nemcsak jelszavakban, de elvekben és világfelfogásban is a nagy Kálvin nyomdokaiban akarunk járni, szerencsére egy egész világ fog ezután is elválasztani. BELFÖLD. A budapesti új templom. A budapesti ref. egyház életében nagy és feledhetetlen dátum marad június hó elseje. Ezen a napon volt a VI—VII. parókhiális körben, fővárosunk egyik legszebb helyén, a városligeti fasorban épült templomnak felszentelés! ünnepélye. A budapesti egyház csodálatosan nagyszerű fejlődésének egyik hatalmas megnyilvánulása és bizonysága volt mindaz, a mi ott végbement. Eszünkbe jutott ez alkalommal a hálaadásnak megragadó igéje, a mely a pátriárcha ajkain ott a Jordán vizénél elhangzott. Mert hogyan is költözött ide ama nagy türelmi szózat elhangzása után a mi református egyházunk? Valóban a maihoz viszonyítva, nem volt sokkal többje egy pálczánál. Ma hat serege, parókhiája és öt temploma van ! Egyik legnépesebb sereg új templomába mentünk be a jelzett napon nagy örömmel. Mert igazi örömmel és hálával töltötte meg lelkünket mindaz, a mit ott láttunk és hallottunk. Es pedig első sorban maga az ünneplés tárgya, a templom. Nem mindennapi jelenség. Egy nagy gondolat megtestesülése. Az erő és szépség, a „régi" és az „új" ölelkezésének jelképezője minden részletében. Kívül a hatalmas bástyaszerű, faragott kövekkel burkolt torony, a szilárdságnak mozdíthatlan, egy örök alapon való nyugvásnak és az „ecclesia orthodoxa" ebből eredő erejének, hatalmának karakterisztikus kifejezője. Magának a templomnak alakja, formája, díszítése, meg azt hirdeti, hogy az egyháznak nem szabad elzárkóznia külső megjelenésében, intézményeiben, munkáiban, eszközeiben, a körülte nyüzsgő, vele szemben új meg új követelményekkel fellépő modern igények elől. Ezt a gondolatot fejezi ki a templom belseje, felszerelése is. A hatalmas, modern díszítményekkel ékeskedő kupola, a masszív karzatok, a fekete márványhasábokból alkotott szószék, a felette elhelyezett pompás orgona (Lánczy Leó adománya), a szószékhez hasonló stílusú, márvány alapon nyugvó úrasztala, a modern fűtési és világítási berendezés a szép csillárokkal, szóval mindazok, a mik ott láthatók, impozáns hordozói a jelzett eszmének. De ezenkívül a templom szép környezete, az udvar felőli részhez épített ház, a melynek földszintjén a lelkészi hivatal helyisége is, a belmissziói czélok szolgálatára álló díszes nagyterem, emeletén pedig a kényelmes lelkészlakás vannak, mind arról tanúskodnak, hogy a budapesti egyház igazán méltó és az ottani környezet keretébe beillő hajlékot emelt egyik legnagyobb paróchiális körében a legszentebb czélok szolgálatára. A mi már magát az ünnepély lefolyását illeti, a róla szóló rövid tudósítás során előre kell bocsátanom azt, a mi mindenkit oly kellemesen érintett: a parókhiális kör presbiterei fogadták és kalauzolták örömtől sugárzó arcczal és" nagy figyelemmel az Úr hajlékába érkezőket. Áz ünnepélyen résztvevők közül csak néhányat sorolhatok fel. Az Úrasztala körül elhelyezett székeken és az első padsorokban foglaltak helyet az előkelőségek és a különböző testületek képviselői. Ott voltak: Jankovich Béla miniszter Benedek Sándor államtitkárral, Darányi Ignácz főgondnok, a szomszédban lakó gróf Tisza István nejével; dr. Keltái Ferencz főpolgármester a székesfőváros képviseletében; a testvéregyházak képviselői : Kaczián János ev. esperes, Raffay Sándor ev. lelkész, Józan Miklós unitárius esperes; a budapesti egyház presbiterei, élükön dr. Kovácsy Sándor főgondnokkal és Kósa Zsigmond gondnokkal. Ott volt Lánczy Leó, a parókhiális kör világi elnöke, a ki eleitől kezdve, nagy érdeklődéssel és áldozatkészséggel vezette a templomépítés dolgát. De talán első helyen kellett volna említenem azt a nagy asszonyt, a ki oly érthető mély megindultsággal, szemében a legszentebb öröm és fájdalmas emlékezés könnyeivel vett részt az egész ünnepélyen, alistáli Laky Adolfnét, annak az áldott emlékű férfiúnak özvegyét, a ki fejedelmi adományával (300,000 K) a templom építését lehetővé tette. Megszólaltak a szép új harangok és püspökünk nagy papi kísérettel bevonult a szent aktus végzésére. A „Jövel, szent Lélek" és az „ím bejöttünk" kezdetű énekeknek buzgó éneklése után lépett a szószékre dr. Baksay Sándor püspök és mondotta el az apostoli hitvallást, a mi ker. hitünk egy közös kifejezőjét és minden ízében oly klasszikusan szép és maradandó, mondhat-