Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-08 / 23. szám

nám örökbecsű felszentelő imádságát. Ennek végeztével megáldotta a nagy gyülekezetet. Ezután Kovács Emil, a parókhiális kör lelkésze prédikált érthető mély megindultsággal, örömtől, hálától csorduló szívvel és a lelkesedésnak erejével a II. Kron. 24.3. alapján. Karének után Nagy Ferencz esperes imája zárta be az ünnepély első részletét. Az úrvacsorai beszédet Petri Elek mondotta. Örömmel láttuk, hogy a nagy közönség majdnem teljes számmal benn maradt, az egy örök áldozatra való emlékezés jegyeinek vételére. A férfiak nagy seregét, az egyház főgondnoka, a nőkét a nagy alapító özvegye vezette a kommuuió asztalához. Haypál Benő lelkész keresztelési funkcziója és a Himnusz volt méltó befejezője a felejthetlen szentelési ünnepélynek. Az ünnepély után sokan megnézték a templomudvar hátulsó részében épült tanonczotthont, a budapesti egyház egyik nagyszerű szocziális intézményét, a melynek felavatása e hó folyamán lesz. P. Csendes jegyzetek. A kemsei templom. Ráczkeve gyönyörű templomot épített. Mult vasárnap meg a budapesti egyház nagyszerű templomot szentelt fel. Méltó alkotások a nagy gyülekezetekhez. — Csak a római praetorokról volt megírva: „miniina non cumi". Talán a mi egyházunk mentes ettől a „római" vonástól! Hadd mutassuk be a legkisebb gyülekezetek egyikének, a kis Kemsének templomát is. Ez a templom csak volt. Most épül helyére az új! A százhatvankét-lelkes kis ekklézsia elhatározta, hogy új templomot épít. Református anyaszentegyházunk őt is körülöleli szerető karjával. Fiúi hálás szeretettel a 162 lélek is megteszi a legnagyobbat, a mit bír: templomot épít, virágot hímez az egyház ezerékességű palástjára. A kicsi selyembogár álma ez, mikor csillogó selymet sző a királynő fátylához . . . A kemsei templomról egy-két évtized óta el lehetett mondani: „páratlan a maga nemében". Ez maradt meg napjainkig „utolsó Mohikán "-nak a baranyai „ormánsági A budapesti fasori ref. templom. talpas templomokból". Valamikor majd mind ilyen volt. A szép kőtemplomokat lehordatta a török 20—30 kilométer messzeségből is. A megszentelt köveket kézről kézre adták az útvonalon lépésnyire felállított emberek. Hej ! „Düledék vára Szigetnek", Siklósnak, Nagy harsánynak ! De sok kis templomot megemésztettek falaid ! — Épített hát a hű ormánsági nép, ez az avar-besenyő maradék, fatemplomokat maga módja szerint. Fundamentom nélkül hatalmas talpgerendákba állítottak oszlopfákat és kötő-támasztó pilléreket. Oldalát sövénnyel „rekesztették", szép „fecskerakással" besározták, üde fehérre kimeszelték. Belül a mennyezet deszkái egyforma nagy mezőkre osztva és szépen kipingálva. Minden koczkát más-más háznép festetett s áhítattal szegezte szemeit az „övére". És milyen festmények !! Lám, a kemsei is. Egy virágerdő a mennyezet. A szép piros, fehér, sárga, halavány hajnalszín rózsák közt a hetyke tulipán; szelíd liliom, búsongó gyöngyvirág, kiváncsi írisz, szomorú rozmarin. De „képes ábrázolatok" is vannak, falusi piktor „írta" azokat. Ott a Nóé galambja: piros a csőre, fehér a tolla, zöld az olajág. Három mezőt is betöltenek a XXXIII. zsoltár hangszerei: czitera, síp, trombita, lant. Ott a fűzfára akasztott hegedű, emitt a szerény duda. Ott a Péter kakasa, itt a csendes, komoly „eszterág". Vadkacsa húzódik meg itt, „szép hives patakra" vágtat amott a szomjúhozó szarvas. A páskabárány nyugszik nagy szelídséggel a kárpit alatt, másutt a Jób „Leviathánja", a tengeri szörny dúl-fúl a habokon. Ott a rozmarinnal tűzdelt alma: a szerelem jelképe, itt a kócsagtoll, szép darutollak, lengő árvalányhaj, csak a pörge kalap hiányzik mellőle . . .! Hát még a karzat. Még az Úr asztala is odapingálva egyszerű kelyhekkel. A tarka-barka színárnyalat, hozzá a festői szőttesek, a remek népviselet . . . mesteri hatásúak. — A Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya e sorok íróját