Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-08 / 23. szám

magyar protestántizmus gazdag múltjával szemben méltatlan lenne. A Kálvin-Szövetség most újból megindítja a Kálvin-Múzeum tárgyainak gyűjtését és felkéri a református gyülekezetek vezetőit, iskolák s intézmények fenntartóit, .hogv a tulajdonukban let'Ő és Kálvinnal, vagy a reformáczióval összefüggésben levő irodalmi, történelmi és kulturális emlékeket szíveskedjenek összegyűjteni a genfi múzeum részére lehetőleg két példányban. Mert hazánk fővárosában is kell lennie Kálvin-Múzeumnak. Közeleg az idő is, a mely a mult idők emlékeinek összegyűjtésére tündöklő határt szab: az 1917. év, a reformáczió négyszázados évfordulója. Kutassuk fel és gyűjtsük össze ekkorra a küzdelmes és győzelmes múltról tanúskodó tárgyakat, hadd legyenek azok az ünnepi időben annak a jövőnek bíztató zálogai, melyben tökéletesebben, bátrabban, teljesebb számmal lesz a magyar protestántizmus szolgája az igaz ügynek, hirdetvén, hogy „egyedül Istené a dicsőség!''1

. M. J. KRÓNIKA. Még egyszer a „Májusi Miatyánk". Szombati Szabó István, a „Májusi Miatyánku

szomorú hírnevű szerzője nyilatkozatot küldött be hozzánk, sőt a nyilatkozat legtöbb gondolatát leközölte a „Lelkészegyesület" legutóbbi számában is. Mi azonban beküldött levelét egyrészt személyeskedő hangjánál fogva, másrészt pedig azért nem közöljük, mert alaptalan rögeszméből indulva ki, azt támadja, a kinek egyáltalában semmi része sincs a krónika létrejövetelében. Miután azonban nyilatkozatában néhány elvi megjegyzés van és ezekről egy más lapban is szól, a válaszadástól mi sem zárkózunk el. Legelső sorban tehát azt jegyezzük meg, hogy a Krónika-rovatot mindig a szerkesztőség tagjai írják (kinek a milyen témához kedve van), s az e rovatban közlöttek mindig az egész szerkesztőség véleményét fejezik ki. Bujkálásról és egyéb névtelen manőverekről tehát szó sincs. Nevet azért nem írunk alá, nehogy egy ember véleményének lássék az, a miben az egész szerkesztőség osztozik. A Májusi Miatyánkról írt véleményünk is tehát közös s megnyugtatásul bevallhatjuk, hogy úgy a szerkesztőség, mint a legutóbbi májusi összejövetelünk tagjai még sohasem voltak annyira egyek, mint épen ebben a kérdésben. Szombati Szabó előtt a Nyugat és annak szerkesztője Ignotus a legfőbb fórum s hogy ez a verset közlésre elfogadta, ez Sz. Sz. előtt teljes biztosíték a költemény feddhetetlensége mellett. Mi azonban erre csak azt mondjuk, hogy a nyugatisták épen morális tekintetben sohasem lesznek tekintélyek a számunkra. Azt azonban látjuk, hogy fennhéjázó s magukat csalatkozhatatlannak tartó hangjukat már Sz. Sz. is elsajátította. Most még csak arra kérjük, sajátítsa el éles disztingváló képességüket is, a mellyel ők már rég megállapították azt, hogy az ő világnézetük s a mi református keresztyén világnézetünk között óriási, némely és épen specziálisan erkölcsi kérdésekben áthidalhatatlan különbségek vannak, szinte az értékek megfordítását látjuk náluk, a hogy Nietzsche mondaná. Mert ők igen gyakran épen a l'art pour Vart elvéből kifolyólag elfogadnak mindent, a mi valami, legalább látszólagos művészi formába van öltöztetve, mivel szerintük a művészetben nincsenek erkölcsi szempontok, abszolutak meg még kevésbbé. Azonban talán megengedi puritán költőnk, ha merjük azt is állítani, hogy a ker. világnézet számára meg még a művészetben is érvényesülnek az örökkévaló etikai elvek, mert hiszen azok nem egyebek, mint az örök szépnek szellemi realizálódásai. Itt pedig hiába hozakodik elő gúnyosan azzal, hogy mi lenne, ha véletlenül papszobrászaink és papfestőink lennének, a kik akttanulmányokkal is foglalkoznának. Kérem, mi középkori értelemben vett testgyűlölők nem vagyunk. Sőt valljuk azt, hogy az emberi test a Szentlélek temploma s mint ilyen, méltó lehet arra, hogy akár egy pap is mintául vegye, de úgy, hogy valóban lélekkel nyuljonhozzá. S ne felejtsük el, hogy az különbözteti meg épen az igazi művészetet a pornográfiától, hogy az igazi művész még a testi dolgokat is felemeli, magasabb rendűvé teszi, átszellemiesíti, szóval megnemesíti. De hol van ez a Májusi Miatyánkban ? Nem a legdurvább travesztiája-e az a legfelségesebb imádságnak, a Miatyánknak ? Hol abban a testi szerelem magasabb rendűvé tétele, felemelése, keresztyén ideális szemüvegen át való meglátása, a mikor a palástos költő „piros lámpát" akaszt a szíve kapujára s panteista isten fogalmát „kerítő" és egyéb jelzőkkel díszíti? Mutasson fel ebben a mocsárban, amelyben az erotika már tisztára önczél, valaki csak egyetlen liliomot, egy tiszta gondolatot vagy az erkölcsi szabályok respektálását, a mikor pl. ilyeneket olvasunk : „Törvény, parancs, tilalom májusban soha nincsen" stb. — Erotikából táplálkozó költőnk elbizakodott hangját, mely szerint tudja, hogy egy hajaszála sem fog ezért a versért meggörbülni, nagyon csodáljuk. Nem hisszük, hogy ebben a kérdésben támogatókra találna! Ha azonban annyira biztos az ő liliomos költészetének ártatlan voltában, nagyon kérjük, közöltesse le még egyszer az egész költeményt a „Lelkészegyesület"-ben, hadd olvassák azt a papok és papnék százai, a kik még a „nyugati" kulturától mentes erkölcstant tanulták; azután meg fordítsa le angolra is és mutassa be Edinburghban a theologiai professzoroknak. — Végül még egyet. Ne vegyünk minden művészt egy kalap alá. Sőt épen a lírai költőket kell kivennünk a többi közül. Mert ők igazán azt énekelik, a mit belől élnek és éreznek. Drámaíró, regényíró, festő, szobrász feldolgozhat témákat, szerepeltethet rettentő alakokat. Ez még nem jelenti azt, hogy ők is olyanok s úgy élnek, a hogy az általunk megrajzolt alakok s ha egy theologus a kritika kedvéért végig néz egy színdarabot, vagy elolvassa a Nyugatot, ez nem azt jelenti, hogy ő is úgy gondolkozik, mint az illető írók. Sőt a Májusi Miatyánk