Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-05-25 / 21. szám

osztoztak. Megemlékezett a gyömrői és bölcskei papi családokról, a hol oly szívesen időzött (Kiss Lajos, Gerenday Józset); a jó „világi" barátról, Véghely Dezsőről; arégi „élelmezésről" és az iskola liberális szelleméről. Majd a diákévek utáni pesti életéből mondott el érdekes emlékezéseket. Megelevenedtek előttünk Papp Károly, Szilágyi Benő, Szilády János, Dömötör János (a tragikus véget ért költő), Baráth Ferencz alakjai és mindenekfelett az ifjúságot annyira szerető és mindenben megsegítő Török Pál emléke. Hisszük, hogy a majd kiadandó Emlékfüzetben mások is élvezik ezt a szép memoárt, mindazokkal együtt, a melyek ott elhangzottak. Ezután Sántha Károly olvasta fel szép költeményét ós Horváth Sándor ny. budapesti ág. ev. lelkész imájával és a 90-ik zs. énekével az ünnepély véget ért. Az ünnepi ebéd a városligeti Gundel-féle vendéglőben volt. Sok felköszöntő hangzott el. Közülök csak kettőről emlékezhetünk Csengey Gusztáv szép üdvözlő költeményéről és dr. Szőts Farkaséról, a mely adakozásra való felhívás volt. A Török—Székács alapra 800 koronát adtak össze ott a hálásan emlékezők és ezzel tették maradandó emlékezetűvé ezt a napot, a melyen a lelki megüdiilés ünnepe, oly szép renddel és ékesen lefolyt. P. Elnöki megnyitó-beszéd az O. R. T. E. XII. közgyűlésén. II. Hogy a tanári munka értékelése iránt a társadalomnak nincs meg a kellő érzéke, azon nem csodálkozhatunk. Hiszen e munka, mint helyesen kifejtették, a közélet másnemű foglalkozásainak kritériumaival nem mérlegelhető, sem óraszámmal, sem elvégzett akták számával le nem mérhető, sőt hiába vannak köztünk is rangfokozatok, még „hivatalos fémjelzéssel" sem látható el. A tanári munkát csak az értékelheti igazán, a ki valaha tanítással és neveléssel foglalkozott s a ki egyfelől tudja, hogy a tanórán való foglalkozás a tanári munkának már csak leszűrt eredménye, másfelől érezte, hogy az iskola levegője minden idegszálunkat rezgésbe hozó atmoszféra. Bizony az ideges tanár nemcsak a vígjátékok költött alakja, hanem az élet petrifikálódott típusa. A tanár nem hivatalnoka, hanem alkotó, teremtő lelke az iskolának, a ki egész érzés- és gondolatvilágát viszi át munkájába, hogy az ifjú lelkekben is világnézetet teremtsen. S jaj volna az iskolának, melynek tanára hivatalnokként lépne tanítványainak rajta csüggő serege közé. A társadalom soha sincs megelégedve az iskolával s elégületlenségét áthárítja a tanárságra is. Hány szülő ül hekatombát az érettségi vizsgálat után, csakhogy fia megszabadult rettegett tanáraitól. De hogy törvényhozók, államférfiak is téves alapon, más tisztviselők munkakörével összehasonlítgatva mérlegelik a tanári munkát, az már olyan lesújtó jelenség, a mely ellen csak egy magasabb kultúra, egy méltányosabb jövő biztató reményében kereshet a tanárság vigasztalást. Teljesen értem, ha a magyar középiskolai tanárság nem hajlandó feladni a nyugdíjtörvény tárgyában folytatott küzdelmét s minden kínálkozó alkalmat meg akar ragadni régi 30 éves privilégiumának visszaszerzésére. Hiszen az iskola jövőjéért első renden neki kell küzdeni, mert a tanár és iskola érdeke csak egy lehet. De azoknak a vérmes reménykedésében egyáltalán nem osztozom, a kik már a felekezeti és községi tanárok nyugdíjintézetének küszöbön álló törvónyrevizióját is alkalmas időnek vélik e küzdelem sikeres megújítására. Az autonóm iskolafenntartó hatóságok semmivel sincsenek kedvezőbb véleményben a tanári munkáról, mint nemzeti társadalmunk más rétegei. Talán többet foglalkoznak az iskola ügyeivel s talán a felekezeti érdek erősebb szálakkal fűzi őket az iskolához, de a tanárságnak — kivált az újabb időben, midőn az iskolafenntartás gondjait mindinkább az állam vállaira igyekeznek áthárítani s midőn tanügyi berendezkedés dolgában is az állam eljárását veszik zsinórmértékül — tőlük sem lehet kedvezőbb elbírálást remélnie. Egy dolgot pedig, úgylátszik, nem igen tud a tanárság nagy része. A 35 éves tanári szolgálat nem a mostani vagy a koalicziós kormány kezdeményezése. Ott kísértett már az épen a felekezeti tanárok nyugdíjintézetének megalkotásakor az 1894. évi XXVII. t.-cz. előkészítése alkalmából tartott ankéten. Felekezeti hatóságaink nem szívesen mentek bele a tanári javadalom után kirótt 5, illetőleg 3% nyugdijintézeti illeték fizetésébe. S minél hosszabb időre terjedt volna a tanári szolgálat korhatára, a mathematikai mérleg annál kisebb százalékhozzájárulást tett szükségessé. Igen előkelő helyről vettetett tehát fel a tanári szolgálat 35 évre emelése, melyet akkor csak többek óvástétele s főként az állami tisztviselők nyugdíjtörvényéhez való alkalmazkodás szorított le a tárgyalás asztaláról. Biztosra vehetjük, hogy most is alkalmazkodni fogunk hozzá. De bármily helyzetet teremt is számunkra nyugdíjtörvényünknek revíziója, a református tanárságnak hűnek kell maradnia ősi szelleméhez. A magyar református iskola sok küzdelmen, sok hányattatáson ment át a századok viharaiban, de fentartotta mindig tanárainak nemes idealizmusa. Az az ideálizmus, mely a hivatás szent tüzétől lángolva s az iskola szeretetéből táplálkozva, vészben, viharban híven ápolta a református iskolát. Azok a nagy tanárok, a kik a református iskolával összeforrva, együtt bujdostak, együtt vándoroltak az üldözött iskolával s az iskola ott volt, a hol ők ajkaikat tanításra nyitották, ... a kik egyedül az iskolának élve, osztoztak szegénységében, hajléktalanságában s ha nem volt, a ki a prometheusi fáklyát tőlük átvegye, szolgálták a szent ügyet erőtlenségükben is, de a nemzeti géniusz is ott ült tanári kathedrájukon. Eléggé ismeretes e theológiai akadémia története, melynek falai között jelen gyűlésünket tartjuk. Mikor a pesti egyház nagynevű papja, a halhatatlan emlékű Török Pál (kinek képmása