Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)
1913-05-18 / 20. szám
hagyatottnak tüntették föl Isten házát! Hanem azután végre is eljött a felüdülésnek ideje s a „puszta hely örvendezni kezdett". Egymást követték: a templom kifestése és új padokkal, stílszerű szószékkel, gázlámpákkal és gázkályhákkal való ellátása; a templom környéke is parkiroztatott, sőt a néma torony is megszólalt. E sorok írója — akkor még mint theológus — hittant tanított és orgonista volt Kőbányán akkori buzgó adminisztrátora: Forgács Gyula mellett. Azaz, hogy csak „harmonista", mert az orgona és toronyóra még akkor a jövő zenéje volt. A toronyóra még ma is az. Talán az is marad még sokáig. Nem érezzük a hiányát. Minden második embernek ma már a zsebében az időmutató. A templomnak ma már sokkal inkább — mint valaha — tizedrangú feladatai közé tartozik, hogy azt mutassa meg tornyával az embereknek, hogy: hány óra? Hiszen úgyis alig volt és van toronyóra, amelyik — jól járt. Többnyire késett. Jó hosszú időkre néha meg is állott. Az idő azonban nem. A világ haladt tovább. Vett magának zsebórát . . . S a szegény torony úgy érezte, hogy kezd fölöslegessé válni. Sőt ezt kezdette érezni némelyik őszinte harangozó is. S még talán némelyik . . . Az idők jele, hogy kezdünk kilépni a sablonból. Kezdjük érezni, hogy valami áthidalhatlannak látszó távolság és mélységes űr tátong a templom és a reális élet között, Ne keressük, hogy kinek a hibájából keletkezett. Tény, hogy meg van. Sokszor a prédikáczió és a privát élet között is. Mennyivel inkább az istentisztelet és a gyülekezeti élet között. Hát még az egyház és a társadalom között! . . . Hidat építenil Ez a belmisszió jelszava. Hogyan? Úgy, ahogy másutt cselekedték már régen. Ahogy a német protestáns építi temploma mellé az ő „Gemeindehaus"-át, vagy az angol a maga nélkülözhetlen „Churchhall"-ját. Mi is építtettünk ilyen . . . Hogy is mondjam ? Talán jobb nem is adni semmi nevet. Nálunk a neveken hamarosan hajbakapnak még azok is, a kik talán nem is egyenes ellenségei a lényegnek, a mit a nevek jelölni akarnak. Építtettünk. Egy nagy termet, a melyben minden vasárnap a templomi istentisztelet előtt mintegy 100-—120 kis gyermeknek tartunk bibliaórát egyetemi ifjak s tanító, nők segítségével csoportokra oszolva. Tartunk olykor teával kapcsolatos (vagy a nélkül való) társas összejöveteleket, a melyeken szép karénekekkel, szólókkal, szavalatokkal stb. szórakoztatjuk a mindenféle rendű s rangú és felekezetű közönséget, és előkészítjük a programm végső, leglényegesebb pontjaira: a bibliamagyarázatra, imára és gyülekezeti énekre, mely utóbbit szép nagy amerikai harmoniumunkon kísér orgonistánk. Tartunk vetített képekkel (vagy azok nélkül) előadásokat, a melyekre akár háromszáz hallgatót is befogadhat nagytermünk, a melyben csak ülőhely több van kétszáznál. Ide, e vonzó, igen ízlésesen kifestett, villannyal berendezett, fűthető, hangulatos, tágas helyiségbe szoktuk összehívni a nagyközönséget akkor is, ha valami kiváló külföldi egyházi ember vagy kiilmisszionárius látogatja meg gyülekezetünket és szólni akar hozzánk. — Mindezeknek a czélja azonban még csak — hálóvetés. Vagyis a nagyterem csak kezdete az igazi munkának. Csak híd a nagy társadalom és a templom között. Csak kezdet. S a folytatás? Építtettünk. Egy kis termet, a mely belenyílik a nagyterembe. Itt folytatjuk a munkát azok között, a kiket a nagy hálóvetés után nyerünk. Minden nagyteremben tartott összejövetel végén u. i. kihirdetjük, hogy: 1. minden szerdán d. u. 5 — 1 ji 7-ig varróóra tartatik a kisteremben, a melyen a nők szegények számára ruhát varrnak, az ügyesebb kezüek pedig díszes kézimunkákat készítenek, a melyeket időnként értékesítünk; munka közben a lelkész felesége felolvas vagy előadást tart a jelenlevőknek, vagy egy-egy kicsit pihennek és beszélgetnek együtt; ugyanezen a napon 1 /2 7—7a 8-ig bibliaórát tart a lelkész, a melyre a varróórán résztvenni nem szándékozók is eljárhatnak ; 2. minden vasárnap d. u. 3—4-ig részben a régebbi vasárnapi iskoláinkból ^kikerült, részben az évről-évre konfirmált serdülő leányok számára tart órát (ez évben a biblia nőalakjairól) a lelkész felesége; 3. ugyanekkor d. u. V2 5—6-ig egy ifjú theológus a serdülő fiúkkal foglalkozik egy félóráig, s az idő hátralevő részét társasjátékokkal, olvasgatással (lapok, könyvek), a cserkészmunka megbeszélgetésével, vagy kirándulások tervezgetésével töltik a fiúk. Építtettünk továbbá e két terem közös bejárójául tágas ruhatárt, a mely egyszersmind arra is szolgál, hogy ebben mindenfele összejövetel alkalmával az egyházfi (családtagjai segítségével) könyvkiállítást rendez, amelyen kaphatók különféle kiadású bibliák, énekeskönyvek, jó olvasmányok, díszes falimondások stb. (ezek árából aztán az egyházfi bizonyos százalékot kap). Építtettünk még teakonyhát s egyéb szükséges mellékhelyiségeket is, melyek nélkülözhetlenek az ilyen nagytermeknél. Az épület már az ősszel készen volt s használtuk is mindjárt, de kifestve és teljesen berendezve csak f. évi május 4-ikére lett, a mikor is szép ünnepély keretében felavattuk. Erről is kellene szólni. De ez már nehezebb feladat. Legalább nekem az. Sokan olyan diadalérzettel és könnyedséggel teszik oda még egyházi ünnepélyről szóló referáda után is azt a semmitmondó kifejezést, a melyet akármelyik szakszervezeti (kabaréval és társaival egybekötött) farsangi bál „sikere" után is oda szoktak ragasztani: „úgy erkölcsileg, mint anyagilag ..." Komoly czélzatú és nem múlékony hangulatokra pályázó ünnepségeknek vájjon ki láthatja „sikerét"? Ki fog józan ésszel odaállani a csak épen felszántott parlag földön álló magvetőhöz, mondván: mutasd meg az eredményt, a sikert, az érett kalászokat? Hanem azt mégis észre kell vennünk — ez is az idők jele —, hogy egy zsúfolásig megtelt nagy terem
