Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-05-11 / 19. szám

kísérő vőfélyekről". A felelettel nem maradtak adósok; az előbbiek nevében dr. Kósa Zs. gondnok, az utóbbiakéban Gonda B. kért szót. A szerkesztő, mint a sajló útján való evangelizálás kiváló munkásáról, az Olajág szerkesztőjéről emlékezett meg ós búcsúzott tőle. Búcsúztunk mindnyájan mi pestiek a még együtt maradt s felerészben nőkből álló szép, lelkes társaságtól, kedves, minket oly szívesen látó házigazdáinktól, 110 meg fájdalmas érzéssel egyik „Jenőnktől" — Mauchssal együtt még három maradt a gárdában — s mentünk a fehér asztaltól egyenesen az állomáshoz, a hol a megfontoltan kiinduló és bennünket a szép, buja vetésekkel zöldelő magyar Kánaánon át vivő másik viczináiisra — Hódmezővásárhely—Szolnok — szálltunk fel. E sorok írója a társasággal együtt búcsút intvén Szentesnek, megemlékezett 30 év előtti utazásáról, a mikor mint diák egy már reg porladó barátjával kocsin ment Nagy-Kőrösről nagy homoktengeren át Szentesre. Akkor arra felé még egy viczinális sem járt. Most már kettő is van. De sok minden is van már, a mi akkor nem volt. Van már Szentesen is parókhiákra való beosztás, szép, júliusra már teljesen elkészülő, új lelkészét és családját befogadó papház ; mellette embermagasságnyira már felépült a második templom. Felszentelése nemsokára nagy örömünnepe lesz annak a tisztán református nagy városrésznek, a melynek lakói ott laknak a hosszú, széles, nyílegyenes, fákkal szegélyezett utczák során épült egyforma házakban. E sorok írója kiment oda abba a városrészbe az új templomhoz és jobban gyönyörködött mindezekben, mint a belvárosi 30 évvel ezelőtt még nem látott új emeletes s más díszes épületekben. Az új lelkész azzal az Ígérettel köszöntött be — és ezt nem is vártuk tőle másként —, liogy az apostoli példa szerint nemcsak „nyilvánosan" fog tanítani, hanem bekopogtat azoknak a szép fehérre meszelt egyszerű házaknak ajtaján is. Mindnyájan mondottuk: segítse őt meg az Isten ebben és lelkésztársával együtt végzendő minden más szeretetmunkájában ! P. Csendes jegyzetek. Előszó. — Úgy érzem, hogy valami előszó-félére szükség van hosszú hallgatásom óta. Tartozom ezzel azoknak, a kik érdeklődő rokonszenvvel fordultak a csendes jegyzetek felé. Jobb szeretném ezt az előszót élő szóval elmondani. Egy epés bölcs szerint a szó a gondolat halála. Hát még akkor az írott betű! De azért belenyugszom. Bölcs nem lehetek, legfeljebb epés. Az pedig úgy gyülemlik, nő, mint a káplánadósság. Az az idő, a mióta hallgattam, a hunyó tél és a bontakozó tavasz ideje. Ilyenkor kezdődik a falusi pap pihenő szaka. Hiába feszítené meg minden erejét, czéljatévesztett fáradság. A mikor a test elkezdi munkáját a zabvetéstől kukoricza törésig, lebírja a lelket. Még ha a hetedik nap szent áhítata szárnyakat is adna a templom lakóinak, az elfáradt test zsibbasztó nyugodalma halk jelekkel hívogatja a játszi álmot rövid, édes találkozásra. Jaj, de kedves ilyenkor a füleknek egy-két énekünk csittuló mollja, az ima duruzsoló basszusa, a textus része, verse, száma száraz ráduplázása, a prédikáczió elvont eszmeköre, az úri ima sablonja . . . Ezt tanulmányozom, mióta hallgatok. Hogy lehetne a falusi pasztoráczió uborkaszezonját átváltoztatni s a cura pastoralis eszközeit ha nem is a „hadi létszám" félelmes teljességére, de legalább „ békelétszámra" emelni. Néha-néha meglepő eredményeket látok. De még, sajnos, — rendszerről, . . . törvényszerűségről szó sem lehet. Nagy munka ez. Sok-sok ember vállvetett vizsgálódása kellene ide. Falusi naivsággal, fanatizmussal szeretném, ha ez az előszó előhangja lenne egy nagy munkának, kutatásnak, vizsgálódásnak, a mit a magyar kálvinista falusi papok végeznének a valláspszikhológia terén! Világosabban 1 A milyen jogos a megkülönböztetés; a városi és falusi belmiszió közt, épúgy kétfelé kell osztanunk az utóbbit téli és nyári munkakörre. A nyárit kellene kialakítani. A tél kedvez az egyleteknek, vallásos estélyeknek, bibliai óráknak, esteli összejöveteleknek, hívek látogatásának . . . egyszóval a szobában, házban végzett munkának. A ház körül csoportosul ilyenkor a falusi ember minden gondolata. Élet a padláson, jószág a jászolnál, sonka a füstön, asszony a rokkánál, gyerek az ablaknál, öreg a kuczkóban ! . . . De ilyenkor ! Ahány annyi felé. Legelő, erdő, mező, kert, rét, berek, bíirű, csalit, piacz, vásár százfelé szólít. Még a sonka is ott turkál valami pocsolyában. A lélek figyelme ezer eltévedt sugárban pislogat minden felé. Hol az a gyújtó lencse, mely ezeket a sugarakat összegyűjtse? A nép ilyenkor nem jól érzi magát a négy fal közt. Ráborul a rabérzés. Gondolkozzanak az őszi belmissziói kurzus rendezői a nyári falusi bélmisszióról. Mit lehetne tenni?! Jó dolog-e, ha a pásztor kimegy juhai után a mezőre és ott szóba áll velük? Nem veszik-ó feltartóztatásnak ? Nem lesz-e belőle gyűlölet: „míg mi izzadunk, fáradunk, az sétál!" Vagy lehet-e ilyenkor a híveket látogatni, mikor egy-két töpörödött „szüle" vagy anyóka van itthon, vagy a menyecske siet sebbel-lobbal haza kicsiny „egykéje" táplálására. Vagy mit csináljunk a bibliaolvasással és más keresztyén irodalommal, mikor a petróleumfogyasztás a minimumra redukálódik ? Vagy hogy verődjék össze a bibliai iskola, ha a gyereket kedélyes hátbaveréssel házőrzővé avatják; a gyerek szót is fogad. Kezében majszolgatásra kenyér, a mit kapott, zsebében gyujtogatásra gyufa, a mit lopott. Nem kellene-e minden templom környékét befásítani, s legalább a vasárnap délutáni istentiszteletet szabadban, ott tölteni ? Esetleg helyette vallásos előadást tartani szavalatokkal, énekekkel? Nem lehetne-e rövid dialógokat, vagy 1—2 felvonásos darabokat iratni, melyek igénytelen technikája, nemes, komoly vallásos tartalma közkedveltségre tehetne szert?