Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-04-27 / 17. szám

Szemle hasábjain. Kiváló és szinte átlátszó tartalmú dogmatikáját és ethikáját a mult évben negyedik, illetve harmadik kiadásban Preusz J. lipcsei magántanár adta ki. Ez az a fiatal tanár, a ki oly mélyreható szakértelemmel ismerteti egy hosszabb czikk sorozatban „a két protestáns egyház hittani és ethikai különbségét" az Alig. Ev. Luth. K. Ztg. hasábjain. Ismételten is jelzem, hogy nálamnál avatottabb tollú evangélikus vagy református theológiai szakírótársunk magyarra fordíthatná Kirn dogmatikáját és ethikáját. De méltassuk csak röviden értekezéseivel és tanulmányaival kapcsolatban Kirn életrajzát és theológiai rodalmi munkásságát. 1857-ben Stuttgart egyik elővárosában tanító szülőktől született. Tanult a maulbronni és blaubeuneri theológiai szemináriumban, a hol különösen Planck előadásai fejlesztették ki benne későbbi egységes bölcseleti világnézetét, megtisztult ethikai ideálizmusát, ritka egyeneslelkűségét, harmonikus egyéniségét és Melanchthonból és Schleiermacherből táplálkozó nemes keresztyén humanizmusát. Tübingában folytatott beható theológiai és bölcseleti, főleg Kant tanulmányai érlelték meg benne az elméleti és a gyakorlati bizonyosság közötti különbségnek tudatát s az erkölcsi törvény vallásos méltatását, a nélkül azonban, hogy Kantnál félreismerte volna a vallásos élet eredetisége és történeti felfogása iránti hiányos érzékét. Méltányolni tudta Ritschl theológiájában a vallás és az erkölcsiség egymásra való hatását, de mellőzte az erkölcsi faktor hangoztatását a vallásosnak rovására. Örömmel üdvözölte Ritschlnél a theologia önállóságát a filozófiával szemben és dogmatikájának erős pozitív históriai alapját, de azért óvakodott a metafizikának a rendszeres theologia köréből való kizárásától s a történelemnek egyoldalú dogmatikai értelmezésétől Kantiánus és Ritschliánus jellege tehát relatív értelemben veendő, a mint hogy ez újabbkori szellemi óriások mellett theológiai egyéniségének kifejlődésére még Beck, Rothe, Weizsácker és Weisz H. volt nagy befolyással. Előbbinek beható történetkritikai, bibliai érzékét, utóbbinak a keresztyén ethika mélységes problémáiban való alapos tájékozódását köszönhette. Mar a Lutherjubileumi évben feltűnt Tübingában „Lutherről, mint a theológiai tudomány reformátoráról" szóló alapos előadásával, a melyben az irodalom és a művészet iránt később is tanúsított erős humanista érzéket árult el s a mely különösen „a jelenkori erkölcsi világnézetekről" (1907) czímű művében jutott kifejezésre. Majd rövid négyévi gyakorlati lelkészkedése után 1889-ben az újszövetségi és rendszeres theológiai tanszékre hivatott meg Baselba, a hol az értekezések sorába is felvett „a vallásos bizonyosság lényege és megállapítása" czimű kérdés fejtegetésével kezdte meg előadásait Hangsúlyozza itt a vallásos hitbizonyosság szükségességét az eszthetikai érzéssel való ellentétében és objektív isteni kijelentésszerű megállapításában. 1896-ban Luthardt nagyhírű lipcsei tanszékére hivatott meg, a hol „az evangéliumi dogmatika kiindulópontja és czélja" czímű megnyitó előadásában „az objektív isteni kijelentés s a szubjektív vallásos hittapasztalat egymásra való életeleven kölcsönös hatását s a keresztyén hitismeretnek egységes világ- és életfelfogássá való kialakulását" fejtegette. A lipcsei jubileumi évben (1909) kifejtett túlfeszített munkássága megtámadta egészségét s már 1911. augusztus 18-án véget vetett életének. Elparentáltuk Őt az „Evangélikus Őrálló" hasábjain. Halálával „Schleiermacher theológiájáról" szóló nagyobb dolgozata is megszakadt s csak dogmatikáját és ethikáját készíthette még elő újabb kiadásban sajtó alá. Dogmatikájának az újabb kiadásokkal növekedő ereje a Krisztusban megjelent történeti isteni kijelentés. Hatalmas karizmatikus talentummal rendelkezett az előadás terén, a melyben ritka módon párosította az élénkséget, sokoldalúságot és rendszerességet a keresztyén tanrendszer erőforrásaival és egységes összefüggésével. Nagy szó az mai korunkban, a melyet sok tekintetben theológiailag is epigón vagy átmeneti korszaknak nevezhetnénk. Azért írta nemrég Hunzinger „Kircheund Theologie" cz. művében, hogy mai dogmatikánk krízisbe jutott. Többi értekezéseiből és tanulmányaiból még kiemeljük „a hitről és történetről" szólót, a melyben Kant, Schleiermacher, Ritschl és Herrmannhoz csatlakozva, a bibliai történetnek a vallásos hit által való értelmezését vitatja s a melynek normatív útja a megváltó élet- és jellemképe. Egy másik dékáni programmértekezésében „a keresztyén ethika határkérdései" (1906) czím alatt a keresztyénség és a kultúra egymáshoz való viszonyát fejtegeti. Itt kimutatja, hogy az ethika alapelvei véglegesen nem szabályozhatják a sajátos „technikai" törvényekkel rendelkező gazdag világi kultúréletet, mivel ez. mint földi jó, csak keresztyén érzületünk megvalósulásának anyaga és talaja. Továbbá „a Krisztus általi megváltás" czimű előadásában Krisztus művének minden jogi értelmezését több modern theologussal egyezőleg annak ethikai értelmezésével kívánja pótolni. A megváltás lényege abban van, hogy az Isten a kereszt által az embereket egyrészt bűneik megismerésére s másrészt az isteni kegyelemben vetett hitre akarja vezetni. Krisztusnak Isten és az emberiség közötti közbenjáróságában jut méltó kifejezésre az ő megváltói művének ethikai alapjellege. Végül „Schleiermacher és a romantika'1

czímű előadásában dicsérettel említi meg a „beszédek" benső véghetetlensége romantikus érzetét, de korholja hiányos felfogását a személyiségről és a történelemről, mint a vallásos élet szükségképi kellékeiről. Kirn tanárnak sikerült arczképe és irodalmi munkásságának hű rajza a mű elején s egy mintaszerű Gusztáv Adolf egyleti ünnepi beszéd Eph. 2. 8—10 v. felett a mű végén csak emelik a tartalmas és testes kötet theológiai és egyházirodalmi értékét. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás.